3. Bezárva a macskámmal

Juhhúúú!!! Megjött az első Sadie fejezet. Jó olvasást hozzá! És nagyon sajnálom hogy eddig nem hoztam új részt. :"(

1. rész

A vörös piramis
S A D I E

[Add ide azt az átkozott mikrofont.]
Helló. Itt Sadie. A bátyám szörnyű történetmesélő. Bocsássatok meg ezért. De mostmár itt vagyok én, szóval minden oké.
Nézzük csak. Robbanás. A Rosetta-kő millió darabban. Gonosz, lángoló fószer. Apu egy koporsóba zárva. Hátborzongató Francia és késes Arab lány. Mi meg eszméletlenül fekszünk.
Szóval mikor felébredtem, a rendőrök - ahogy várható volt - ide-oda rohangáltak. Szétválasztottak a bátyámtól. Ezt a részét nem is bántam. Úgyis eléggé fárasztó. De mintha évekre bezártak volna a kurátor irodájába. És igen, a mi bicikli láncunkat használva. Kretének.
Eléggé megviselt  voltam. Nemrég kiütött egy lángoló akármicsoda.. Végignéztem, ahogy aput bepakolták egy szarkofágba és eltűnt a padlóban. Megpróbáltam mindezt elmondani a rendőrségnek, de érdekelte ez őket? Nem.
A legrosszabb, hogy valami furcsa érzés töltött el, mintha valaki jéghideg tűkkel szurkálná a tarkómat. Akkor kezdődött, mikor azokra a kék, ragyogó szavakra néztem, amiket apu a Rosetti-kőre rajzolt - és tudtam, mit jelentenek. Ez talán valami családi betegség? Örökölhető unalmas egyiptomi dolgok tudása? Amilyen szerencsém van.
Jóval azután, hogy a rágómnak már semmi íze nem volt, egy rendőrnő végre elhozott a kurátor irodájából. Nem kérdezett semmit. Csak bezsuppolt egy rendőrautóba. és hazavitt. Még azután sem engedték meg, hogy elmondjam  a nagyiéknak. A rendőrnő belökött a szobámba és vártam. És vártam. Nem szeretek várakozni.
Fel-alá járkáltam. A szobám nem túl flancos, csak egy tetőtéri szoba egy ablakkal, egy ággyal és egy íróasztallal. Nem túl sok mindent tudtam csinálni. Muffin megszaglászta a lábamat és felborzolta a farkát. Nem hiszem, hogy túlságosan kedvelné a múzeumok szagát. Fújt egyet és eltűnt az ágy alatt.
 - Köszi szépen - motyogtam.
Kinyitottam az ajtót, de a rendőrnő őrt állt.
A nyomozó hamarosan itt lesz. Kérlek maradj bent.
Leláttam a földszintre—épphogy megpillantottam  nagypapit, amint fel-alá járkálva tördelte a kezét, míg Carter és a nyomozó a kanapén beszélgettek. Nem hallottam, mit mondanak.
- Használhatnám a WC-t? - kérdeztem a kedves tisztet.
- Nem - csukta be az ajtót az orrom előtt. Mintha robbantgatni akarnék a mosdóban. De most komolyan.

2. Robbantást Karácsonyra

4. rész

Apu lehajolt, szemét az ellenségén tartva és kinyitotta festett fadobozát. Kivett belőle egy vonalzóra hasonlító, kis botocskát. Motyogott valamit az bajsza alatt és a botocska megnyúlt akkorára, amekkora ő volt.

Sadie vinnyogó hangot hallatott. Én sem hittem a szememnek, de a dolgok csak még furcsábbá váltak.

Apu a botot a lángoló férfi lábára dobta és az egy óriási kígyóvá változott — tíz láb hosszú volt és körülbelül akkora, amekkora én —rézszínű pikkelyekkel és izzó, vörös szemekkel. Hirtelen rátámadt a lángoló férfire, aki könnyedén elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze fehéren izzó lángokban tört ki és a kígyó hamuvá vált.

- Régi trükk, Julius – csipkelődött a lángoló férfi.

Apukánk ránk nézett, némán futásra sürgetve minket. Egy részem el sem akarta hinni, hogy ez a valóság. Talán eszméletlen voltam és egy rémálom volt. Mellettem Sadie felkapott egy nagyobb darab követ.

- Hányat? - kérdezte apukám gyorsan, igyekezve lekötni a lángoló férfi figyelmét.

- Hányat szabadítottam ki?

- Nos, mind az ötöt – mondta a férfi úgy, mintha egy gyereknek magyarázna. – Tudnod kéne, hogy összeköttetésben állunk, Julius. És én hamarosan még többet szabadítok ki és hálásak lesznek. Újra királynak neveznek majd.

-A Démon Napok - mondta apukám. - Meg fognak állítani, mielőtt késő lenne.

A lángoló férfi nevetett.

- Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok a vén bolondok még az egymás közti vitáikat sem tudják abbahagyni. Hagyd, hogy a történet megismétlődjön. És ezúttal nem támadsz fel!

A lángoló férfi meglengette a kezét. A kék kör apu lábánál sötétté vált. Apa megragadta a szerszámos táskáját, de az messzire csúszott a padlón.

- Viszlát, Ozirisz – mondta a lángoló férfi. Egy másik kézmozdulattal, egy koporsót varázsolt apukám köré. Először átlátszó volt, de amint apu küzdött és rávágott az oldalára, a koporsó egyre jobban megszilárdult — egy egyiptomi, ékkőberakásos aranyszarkofággá. Apukám még utoljára elkapta a pillantásomat és azt tátogta: Futás! – mielőtt a koporsó belesüllyedt volna a padlóba, mintha az vízzé vált volna.

Sadie eldobta a kövét, de az sértetlenül keresztülrepült a lángoló férfi fején.

Megfordult és egy szörnyű pillanatra, az arca lángokban jelent meg. Semmi értelme nem volt annak, amit láttam.

Olyan volt, mintha valaki egymás tetejére rakott volna két különböző arcot—az egyik szinte emberi volt, sápadt bőrével, kegyetlen, merev arcvonásaival és izzó vörös szemével; a másik olyan, mint egy sötét szőrű állat, éles karmokkal. Rosszabb, mint egy kutya, egy farkas, vagy egy oroszlán – egy olyan állat, amihez foghatót még sosem láttam.

Azok a vörös szemek engem bámultak és tudtam, hogy meg fogok halni.

Mögöttem nehéz léptek visszhangoztak a Nagy Udvar márvány padlóján. A hangok megtörték a csendet.

A biztonságiak, talán a rendőrség — de sosem érnek ide időben.

A lángoló férfi felénk lendült. Néhány centire az arcomtól valami hátrataszította. A levegő elektromosan izzott. A nyakam körüli amulett kellemetlenül forróvá vált. A lángoló férfi felszisszent és sokkal óvatosabban tekintett rám.

- Szóval… te vagy az.

Az épület újból megrázkódott. A terem másik végében, a fal egy része egy vakító villanás közepette felrobbant.

Két ember lépett be a résen keresztül— a férfi és a lány, akiket a Tűnél láttunk; köpenyük körülöttük kavargott. Mindketten botokat tartottak a kezükben.

A lángoló férfi vicsorgott. Utoljára még rám nézett és azt mondta: - Hamarosan, fiú.

Aztán az egész terem lángra kapott. A hőségtől kiszorult a levegő a tüdőmből és a földre rogytam.

 Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy a kecskeszakállas férfi és a kék ruhás lány fölöttem állnak. Hallottam a biztonsági őröket közeledtükben futni és kiabálni. A lány fölém görnyedt és előhúzott egy hosszú, görbe kést az övéből.

-Gyorsan kell cselekednünk – mondta a férfinek.

- Még nem – mondta kissé vonakodva. Erős francia akcentussal beszélt. - Biztosra kell mennünk, mielőtt elpusztítjuk őket.

Behunytam a szemem és elvesztettem az eszméletem.

2. Robbanást Karácsonyra

3. rész

Mikor visszanyertem az eszméletem, az első dolog, amit hallottam, kacagás volt – szörnyű és örömteli kacaj, keveredve a múzeum riasztójának harsogásával.

Úgy éreztem magam, mintha épp most gázolt volna el egy traktor. Kábultan felültem és kiköptem a számból a Rosetta kő egy darabkáját. A galéria romokban hevert. A padlón lángoló foltok voltak. Hatalmas szobrok dőltek el. A szarkofágok leestek a talapzatukról. A Rosetta-kő darabjai olyan erővel robbantak szét, hogy beágyazódtak az oszlopokba, falakba és egyéb kiállítási tárgyakba.

Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállát, mire felmordult.

- Ugh.

Előttünk, ahol a Rosetta kőnek kellett volna állnia, egy füstölgő, kettétört talapzat volt. A padló egy csillag alakú repedésnél megfeketedett, a fénylő kék kört kivéve apukánk körül.

Felénk fordult, de nem úgy tűnt, mintha minket nézne. Egy vérző seb volt a fején. Szorosan markolta a bumerángját.

Nem értettem, mit néz. Aztán a szörnyű nevetés ismét felhangzott a teremben és rájöttem, hogy közvetlen előlem jön. Valami köztünk és apukánk között állt. Először alig tudtam kivenni—csak a hő vibrálását. De amint koncentráltam, felvett egy homályos formát—egy férfi lángoló körvonalát.

Magasabb volt, mint apu és a nevetése sértette a fülem.

-Ügyes, - mondta apukámnak – nagyon ügyes, Julius.

-Téged nem idéztelek meg! – Apukám hangja megremegett. Feltartotta bumerángját, de a lángoló ember pöckölt egyet az ujjával és a bot kirepült apu kezéből, összezúzva ezzel a falat.

- Engem sosem idéznek meg, Julius – búgta a férfi. - De ha kinyitsz egy ajtót, fel kell készülnöd az áthaladó vendégekre.

- Vissza a Duatba! – ordította apám. - A Nagy Király hatalmával rendelkezem!

- Jaj, de ijesztő – mondta élvezettel a lángoló ember. - És még ha tudnád is, hogy használd ezt az erőt, - amit nem tudsz – ő sosem volt méltó ellenfelem. Én vagyok a legerősebb. Most majd osztozol az ő sorsán.

Ennek nem láttam semmi értelmét, de tudtam, hogy segítenem kell apunak. Próbáltam felkapni egy közeli kődarabot, de annyira megrémültem, hogy az ujjaim fagyottnak és érzéketlennek tűntek. A kezeim használhatatlanok voltak.

Apu némán vetett rám egy figyelmeztető pillantást: - Kifelé.

Rájöttem, hogy direkt háttal állítja nekünk a lángoló férfit, azt remélve, hogy Sadie és én észrevétlenül elmenekülhetünk.

Sadie még mindig kába volt. Sikerült elvonszolnom egy oszlop mögé, az árnyak közé. Amikor tiltakozni kezdett, a kezemet rászorítottam a szájára. Ez felébresztette. Látta, hogy mi történik, ezért abbahagyta a ellenállást.

A riasztók harsogtak. A tűz a galéria ajtaja körül égett. A biztonságiak valószínűleg már úton voltak, de nem voltam benne biztos, hogy ez nekünk is jó.

2. Robbanást Karácsonyra

2. rész

Gyönyörű – mormolta apu. – És ez nem egy másolat?

- Nem, nem – bizonygatta a kurátor. – Nem mindig az eredetit állítjuk ki, de Önnek… ez teljességgel valódi.

Egy olyan 3 láb magas és 2 láb széles, sötétszürke kőtáblát bámultunk. Egy talapzaton állt, üvegdobozba zárva. A kő sima felületére három különböző írás volt vésve. A tetején ókori egyiptomi képírás volt: hieroglifák. A középső rész… meg kellett erőltetnem az agyamat, hogy emlékezzek, minek is hívta apu: démotikus, abból a korszakból való írásmód, mikor a görögök irányították Egyiptomot és sok görög szó beleolvadt az egyiptomiba. Az utolsó sorok ógörögül voltak.

- A Rosetta kő - mondtam.

 -Az nem egy számítógépes program? - kérdezte Sadie.

El akartam mondani neki, hogy mennyire hülye, de a kurátor ideges nevetéssel félbeszakított.

- Fiatal hölgy, a Rosetta kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez! Napóleon serege fedezte fel 1799-ben és—

- Ó, igen – mondta Sadie – Már emlékszem.

Tudtam, hogy csak azért mondja ezt, hogy elhallgattassa, de apukám nem hagyta annyiban.

- Sadie – mondta – amíg a követ fel nem fedezték, addig az egyszerű halandók… ööö, úgy értem senki sem tudta elolvasni a hieroglifákat évszázadokig.

Az egyiptomiak írott nyelve teljesen feledésbe merült. Aztán egy Thomas Young nevű angol bebizonyította, hogy a Rosetta kövön a három nyelv ugyanazt az üzenetet közvetíti. Egy francia férfi, Champollion folytatta a munkát és megfejtette a hieroglifák jelrendszerét.

Sadie érdektelenül rágózott tovább.

- Akkor mi is áll benne?

Apu megvonta a vállát.

- Semmi különös. Igazából egy köszönőlevél valamilyen paptól V. Ptolemaiosz királynak. Amikor kifaragták, a kő nem volt valami nagy szám. De az évszázadok alatt… az évszázadok alatt jelentős szimbólummá vált. Talán a legfontosabb összeköttetés az ókori Egyiptom és a modern világ között. Bolond voltam, hogy nem vettem észre hamarabb a fontosságát.

Megfeledkezett rólam és láthatólag a kurátorról is.

- Dr. Kane? – kérdezte. – Jól érzi magát?

Apu mély lélegzetet vett.

- Elnézését kérem, Dr. Martin. Csak… hangosan gondolkodtam. Eltávolítanák nekem az üveget? És ide tudná hozni azokat a papírokat, amiket az archívumukból kértem?

Dr. Martin bólintott. Beütötte a kódot egy kis távirányítóba és az üvegdoboz eleje kattanva kinyílt.

- Kell pár perc, hogy elhozzam a jegyzeteimet - mondta Dr. Martin. – Bárki másnak vonakodnék megengedni, hogy az őrizetlen kőhöz hozzáférjen, mint ahogy Önök kérték. Bízom abban, hogy óvatosak lesznek.

Úgy bámult ránk, gyerekekre, mintha bajkeverők lennénk.

- Azok leszünk – ígérte apu.

Amint Dr. Martin léptei elhaltak, apu eszelős tekintettel felénk fordult

- Gyerekek, ez nagyon fontos. Ki kell mennetek ebből a szobából!

Ledobta a szerszámostáskáját a válláról és kicipzározta épp annyira, hogy ki tudjon húzni belőle egy bicikliláncot és egy lakatot.

 -Kövessétek Dr. Martint. Az irodáját a Nagy Udvar végén, bal oldalt találjátok. Csak egy bejárata van. Amint belép, tekerjétek ezt az ajtókilincs köré és szorosan rögzítsétek. Fel kell tartóztatnunk.

- Azt akarod, hogy zárjuk be? – kérdezte Sadie, hirtelen érdeklődéssel - Briliáns!

- Apa, – kérdeztem – mi folyik itt?

- Nincs időnk magyarázkodni - mondta. – Ez lesz az egyetlen esélyünk. Jönnek.

- Kik jönnek? – kérdezte Sadie.

Megfogta a vállát.

- Drágám, szeretlek. És sajnálom… sajnálok sok mindent, de már nincs több időnk. Ha ez működik, ígérem, mindnyájunknak jobb lesz majd. Carter, te vagy az én emberem. Bíznod kell bennem. Ne felejtsétek, zárjátok be Dr. Martint. Aztán maradjatok kint!

A kurátor ajtaját könnyen leláncoltuk. De amint végeztünk, visszanéztünk arra, amerről jöttünk és kék fényt láttunk kiáramlani az egyiptomi galériából, mintha apukánk beszerelt volna egy ragyogó, gigantikus akváriumot.

Sadie –vel összenéztünk.

- Őszintén, van valami ötleted, hogy mit csinál?

- Semmi – mondtam. – De mostanság furcsán viselkedett. Sokat gondolt anyura. A képét nézegette…

Nem akartam többet mondani. Szerencsére Sadie bólintott, mint aki megértette.

- Mi van a szerszámtáskájában? - kérdezte.

- Nem tudom. Azt mondta, sose nézzem meg.

Sadie felvonta a szemöldökét.

- És te sose tetted? Istenem, ez annyira rád vall, Carter. Reménytelen vagy.

Meg akartam védeni magam, de akkor egy remegés rázta meg a talajt.

Meghökkenésemre, Sadie megragadta a karomat.

- Azt mondta, maradjunk kint. Felteszem, ezt a parancsot is követni fogod?

Igazából ez a parancs elég jól hangzott, de Sadie lesprintelt a csarnokba, és egy pillanatnyi habozás után, utánafutottam.

Mikor elértük az egyiptomi galéria bejáratát, földbe gyökerezett a lábunk.

Apukánk a Rosetta kő előtt állt, háttal nekünk. Körülötte, a padlón egy kék kör izzott, mintha valaki rejtett neoncsöveket kapcsolt volna be.

Apu ledobta a kabátját. A szerszámtáskája kinyitva feküdt a lábánál, felfedve így egy – olyan két láb hosszú - egyiptomi képekkel festett fadobozt.

- Mit tart a kezében? – suttogta nekem Sadie. – Az ott egy bumeráng?

Annyi biztos, hogy mikor apu felemelte a kezét, egy hajlított fehér botot forgatott benne. Úgy nézett ki, mint egy bumeráng. De ahelyett, hogy elhajította volna, megérintette vele a Rosetta követ. Sadie –nek elállt a lélegzete. Apu a kőre írt. Ahol a bumeráng hozzáért, ott izzó kék sorok tűntek fel a gránitban. Hieroglifák.

Ennek nem volt semmi értelme. Hogy tudna izzó szavakat írni egy bottal? De a kép tiszta és egyértelmű volt: egy doboz és egy X, fölöttük kosszarvak.

- Nyitva – motyogta Sadie. Csak bámultam rá, mert úgy hangzott, mintha lefordította volna a szót, de az lehetetlen. Évekig lógtam apuval és így is csak pár hieroglifát tudtam elolvasni. Nagyon nehéz megtanulni őket.

Apa felemelte a karját. Azt kántálta: - Wo-seer, i-ei. És két másik hieroglifikus szimbólum kéken izzott a Rosetta kő felületén.

Megdöbbentem, amikor felismertem az első szimbólumot. A halál egyiptomi istenének neve volt.

- Wo-seer - suttogta. Még sose hallottam így kiejteni, de tudtam, mit jelent.

- Ozirisz.

- Ozirisz, gyere – mondta Sadie, mintha transzban lenne. Elkerekedett a szeme.

 - Ne! - kiáltotta. – Apu, ne!

Apukánk meglepetten fordult meg.

- Gyerekek— kezdte mondani - de már késő volt. A talaj morajlott.

A kék fény izzó fehérré vált, és a Rosetta kő felrobbant.

2. Robbanást Karácsonyra

Minthogy az előző részre ennyit kellett várnotok, gondoltam, most gyorsabb leszek. Itt a 2. fejezet első része. Jó olvasást!:)

1. rész

JÁRTAM MÁR A BRITISH MUSEUM-BAN. Valójában több múzeumban voltam, mint amennyit beismernék nektek—totál strébernek tűnök ettől.

[Igen, ez Sadie a háttérben, amint azt kiabálja, hogy egy totál stréber vagyok. Kösz, hugi.]

Mindenesetre, a múzeum bezárt és teljesen sötét volt, de a kurátor és két biztonsági őr a főbejárati lépcsőn vártak ránk.

- Dr. Kane! – A kurátor egy hájas kisemberke volt, olcsó öltönyben. Láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogakkal. Úgy rázta meg apukám kezét, mintha egy rocksztárral találkozott volna.

- A legutóbbi munkája Imhotepről—brilliáns! Nem is tudom, hogy tudta lefordítani azokat a varázsigéket!

- Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.

- Imhotep – mondtam. – Magas rangú pap, építész. Egyesek szerint mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramist. Tudod.

- Nem tudom – mondta Sadie. – Nem is érdekel. De azért köszi.

Apu kifejezte háláját a kurátornak, hogy vendégül lát minket egy ünnepnapon is. Aztán a vállamra tette a kezét.

- Dr. Martin, szeretném, ha megismerkedne Carterrel és Sadie-vel.

- Ó, a fia, egyértelműen és - a kurátor habozva nézett Sadie-re. – És ez a fiatal hölgy?

- A lányom – mondta apa.

Dr. Martin tekintete egy ideig üres volt. Nem számít, mennyire nyitottnak, vagy udvariasnak hiszik magukat az emberek, mindig van egy pillanatnyi zavarodottság, ami átvillan az arcukon, mikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt már megszoktam. A kurátor vasszanyerte mosolyát.

- Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Megtisztelve érezzük magunkat. A biztonsági őrök bezárták az ajtókat mögöttünk. Megfogták a csomagjainkat, aztán az egyikük elérte apa szerszámostáskáját.

- Ó, nem – mondta apu egy széles mosollyal az arcán. – Ezt magamnál tartom.

Az őrök az előcsarnokban maradtak, amíg mi követtük a kurátort a Nagy Udvarba. Éjszaka eléggé vészjóslónak tűnt. Az üvegkupolás mennyezeten át a halvány fény rácsozott mintázatú árnyékokat vetett a falra, mintha egy gigantikus pókháló lett volna. Lépteink csattogtak a fehér márvány padlón.

- Szóval, – mondta apu – a kő.

- Igen! – mondta a kurátor. – Bár el nem tudom képzelni, milyen új információt tud belőle kiszedni. A végletekig tanulmányoztuk—a legismertebb műemlékünket, természetesen.

- Természetesen – mondta apu. - De érheti meglepetés.

- Most akkor miről beszél? – suttogta nekem Sadie.

Nem válaszoltam. Volt egy halvány sejtésem, hogy melyik kőről beszéltek, de fogalmam sem volt, hogy miért cipelne el ide minket apu szentestén, csakhogy lássuk.

Kíváncsi voltam, mit akart elmondani nekünk Kleopátra Tűjénél—valamit anyukánkról és az éjszakáról, amikor meghalt. És miért tekintgetett úgy körbe, mintha várná azokat a furcsa embereket - akiket a Tűnél láttunk – újra felbukkani? Be voltunk zárva egy múzeumba, őrökkel és high-tech biztonsági berendezésekkel körülvéve. Senki sem zavarhatott itt minket—reméltem.

Balra fordultunk, az egyiptomi szárnyba. A falak fáraók és istenek masszív szobraival voltak beborítva, de apukám elment mellettük és egyenesen a főatrakcióhoz tartott, a terem közepébe.

1. Halál a Tűnél

 Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, de megérkezett az első fejezet utolsó része. Jó olvasást! Hamarosan jelentkezek a 2. fejezettel!:)

6. rész

Lehajtotta a fejét.

- Apa! – tiltakozott Sadie – Minden nap elmegyek mellette és azt akarod mondani… egész idő alatt… és én nem is tudtam?

- Megvan még a macskád?- kérdezte apu, ami egy nagyon hülye kérdésnek tűnt.

- Persze, hogy megvan a macska! - mondta. – Miköze van ennek mindehhez?

- És az amuletted?

Sadie a kezét a nyakához emelte. Amikor kicsik voltunk, nemsokkal azelőtt, hogy Sadie a nagyszüleinkhez költözött, apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem, ami egy népszerű védőszimbólum volt az ókori Egyiptomban.

Egyébként, apukám azt mondta, hogy a modern gyógyszerészek jelképe a Hórusz-szem egy egyszerűsített változata, mert a gyógyszer azért van, hogy megvédjen.

Mindenesetre, én mindig a pólóm alatt viseltem az amulettemet, de azt feltételeztem, hogy Sadie elvesztette, vagy eldobta a sajátját. Meglepetésemre, bólintott.

- Még szép, hogy megvan, apa, de maradjunk a témánál. A nagyi mindig azt hajtogatja, hogy te okoztad anyu halálát. Ez nem igaz, ugye?

Vártunk. Most az egyszer, Sadie és én is ugyanazt akartuk—hallani az igazat.

- Azon az estén, amikor anyukátok meghalt – kezdte apa – itt, a Tűnél…

Egy gyors villanás világította meg a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és ha csak egy másodpercre is, de megpillantottam két figurát: egy magas, sápadt férfit, elágazó szakállal, egy krémszínű köpenyben, és egy sötétkék köpenyes, rézbőrű lányt, fejkendőben—olyasmi ruhában, amilyet vagy százszor láttam Egyiptomban. Egymás mellett álltak, körülbelül 6 méterre és minket néztek. Aztán a fény kialudt. Az alakok beleolvadtak a homályba. Mire a szemem újra hozzászokott a sötétséghez, eltűntek.

- Ööö… - mondta idegesen Sadie - Ti is láttátok ezt?

 -Szálljatok be a taxiba – mondta apu, a járda felé terelve minket. – Kifutunk az időből.

Attól kezdve, hallgatott.

- Ez nem a megfelelő hely a beszélgetésre - mondta, mögénk pillantva. Plusz 10 fontot ígért a taxisnak, ha 5 perc alatt elvisz minket a múzeumba, és ő megpróbált minden tőle tellhetőt.

- Apa – próbálkoztam – azok az emberek a folyónál…

- És a másik fickó, Amos? – kérdezte Sadie – Egyiptomi rendőrök, vagy valami ilyesmi?

- Figyeljetek, mindketten – mondta apa – Szükségem lesz ma este a segítségetekre. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Ígérem, mindent elmagyarázok, miután elmentünk a múzeumba. Mindent jóvá fogok tenni.

- Ezt hogy érted? – faggatózott Sadie – Mit akarsz jóvátenni?

Apu arckifejezése több volt, mint szomorú. Már-már bűntudatos. Borzongva arra gondoltam, amit Sadie mondott, arról, hogy a nagyszüleink őt okoljál anyu haláláért. Nem erről beszélhetett, ugye?

A taxis bekanyarodott a Great Russell Street-en és csikorogva megállt a múzeum főkapui előtt.

- Csak tegyétek azt, amit mondok – mondta apu. – Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan.

Arra gondoltam, hogy Sadie sosem viselkedik normálisan, de inkább nem mondtam semmit.

Kimásztunk a kocsiból. Kiszedtem a csomagjainkat, amíg apu egy nagy köteg pénzt adott a sofőrnek. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró dolgot dobott a hátsó ülésre – köveknek tűntek, de túl sötét volt ahhoz, hogy biztos legyek benne.

- Vezessen tovább – mondta a taxisnak. – Vigyen Chelsea-be.

Ennek nem volt semmi értelme, minthogy már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apukámra pillantottam, majd vissza a taxira és mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a sötétségben, furcsamód megpillantottam 3 utast a hátsó ülésen; egy férfit és két gyereket.

Pislogtam. Lehetetlen, hogy egy taxi ilyen gyorsan vegyen fel egy utast.

- Apu…

- A londoni taxik nem maradnak üresek túl sokáig – mondta tárgyilagosan. – Gyertek gyerekek.

Bevonult a kovácsoltvas kapun. Sadie és én hezitáltunk egy pillanatig.

- Carter, mi történik?

Megráztam a fejem.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom.

- Nos, akkor maradj itt kint a hidegben, ha szeretnél, de én nem megyek el magyarázat nélkül. Megfordult és apu nyomába eredt.

Visszatekintve, el kellett volna futnom. El kellett volna onnan ráncigálnom Sadie-t és olyan messzire menni, amennyire lehet. Ehelyett inkább követtem őt a kapun át.

1. Halál a Tűnél

5.rész

Tettünk még pár lépést és máris a nagy, halott fa mögött voltunk. Hallottam aput a túloldalán, ahogy azt mondja: —muszáj, Amos. Tudod, hogy ez a helyes.

- Nem – mondta a másik fickó, bizonyára Amos. A hangja mély volt és egyenletes. Amerikai akcentusa volt.

- Ha én nem állítalak meg, Julius, majd ők fognak. A Per Ankh nyomon követi minden lépésed.

Sadie felém fordult és azt tátogta: - Per micsoda?

Megráztam a fejem, ugyanolyan értetlenül. – Menjünk innen – suttogtam, mert arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban megláthatnak minket, és akkor nagy bajban leszünk. Természetesen Sadie tudomást sem vett rólam.

- Nem tudják a tervemet – mondta apu – Mire rájönnek…

- És a gyerekek? – kérdezte Amos. Felállt a szőr a hátamon. – Mi lesz velük?

- Egyezséget kötöttem, hogy megvédjem őket – válaszolta. – Egyébként is, ha ezt nem teszem meg, mindannyian veszélyben leszünk. Most pedig tűnj el!

- Nem tehetem, Julius.

- Akkor párbajozni akarsz? – apu hangja halálosan komollyá vált. – Sosem tudtál legyőzni, Amos.

Nem láttam aput a Nagy Spatula Incidens óta erőszakosnak és nem vágytam rá, hogy újra lássam, de a két férfi között kezdett kiéleződni a harc.

Mielőtt bármit is tehettem volna, Sadie felegyenesedett és azt kiáltotta: - Apa!

Meglepődött, mikor a húgom átölelte, de nem annyira, mint a másik fickó, Amos. Olyan gyorsan meghátrált, hogy megbotlott a viharkabátjában. Levette a szemüvegét. Másra sem tudtam gondolni, minthogy Sadie-nek igaza van. Ismerősnek tűnt – mint egy nagyon távoli emlék.

Ne-nekem most mennem kell – mondta. Megigazította kalapját és elcammogott.

Apukám nézte, ahogy elmegy. Egyik kezét védően Sadie köré fonta, míg a másikat a vállán lógó szerszámostáskájában tartotta. Végül, mikor Amos eltűnt a sarkon, apa megnyugodott. Kivette a kezét a táskából és Sadie-re mosolygott.

- Helló, kicsim.

Sadie ellökte magától és keresztbe fonta a karját.

- Ó, most meg hízelgünk? Késtetek. A Látogatási Napnak majdnem vége! És ez meg mi volt? Ki az az Amos és mi az a Per Ankh?

Apu megmerevedett. Rámnézett, mint aki azon tűnődik, mennyit hallhattunk.

- Semmi – mondta. Igyekeztt nyugodtan beszélni. - Csodás estét terveztem. Ki szeretne egy privát túrát a British Muzeumban?”

Sadie lehuppant a taxi hátuljára, apa és közém.

- Nem hiszem el – mormogta - Csak egy esténk van, és te kutatással akarod tölteni!

Apu megpróbált mosolyogni. – Kicsim, ez szórakoztató lesz. Az egyiptomi gyűjtemény kurátora személyesen hívott meg—

- Azta, micsoda meglepetés. – Sadie kifújt egy vörös tincset a szeméből. – Szenteste van és mi egypár régi, vacak egyiptomi relikviát fogunk nézegetni. Gondolsz néha valami másra is?

Apu nem haragudott meg. Sosem volt dühös Sadie-re. Az ablakon át nézte a sötétedő eget és az esőt.

- Igen – mondta halkan - Szoktam.

Amikor Apu ilyen halkan beszélt és a semmibe bámult, tudtam, hogy anyukánkra gondol. Az utóbbi pár hónapban ez igen gyakran megtörtént. Egyszer, amikor bementem a hotelszobánkba, telefonjával a kezében találtam rá; anyu fényképe mosolygott rá a képernyőről—haja a fejkendője alá tűrve, kék szeme elképesztően ragyogott a sivatagi háttérben.

Vagy ha valamilyen ásatáson voltunk. Láttam, ahogy apa a horizontot bámulja és tudtam, a találkozásukra emlékszik vissza: két fiatal tudós a Királyok Völgyében, egy ásatáson, ahol egy eltűnt sírt fedeztek fel.

Apu egyiptológus volt, míg anya ókori DNS-t kutató antropológus. A történetet már vagy ezerszer hallottam.

Taxink a Temze partján kanyargott. Amint elhagytuk a Waterloo-Brigde-et, apukám feszültté vált.

Sofőr- mondta – Álljon meg itt egy pillanatra!

A taxis félreállt a Victoria-rakparton.

- Mi az, apu? - kérdeztem.

Úgy szállt ki a taxiból, mintha meg sem hallott volna. Mikor Sadie és én csatlakoztunk hozzá a járdán, épp Kleopátra Tűjét nézte.

Amennyiben még nem láttad: a Tű igazából egy obeliszk és semmi köze sincs Kleopátrához. Szerintem a brittek csak klassznak találták a nevet, mikor Londonba hozták. Köröbelül 21 méter magas, ami igen lenyűgöző lenne az ókori Egyiptomban, de a Temze partján, a sok felhőkarcoló között, picinek és szomorúnak tűnik. Elhajthatsz mellette anélkül, hogy észrevennéd, egy Londonnál ezer évvel idősebb dolgot hagytál el.

Istenem, - Sadie fusztrálva körözött. - Minden szobornál meg kell állnunk?

Apu az obeliszk tetejét bámulta.

- Újra látnom kellett – mormogta. – Ahol történt…

Fagyos szél fújt a folyó felől. Vissza akartam menni a taxiba, de elkezdtem komolyan aggódni apuért. Még sosem láttam ilyen zavartnak.

Mi, apu? – kérdeztem. – Mi történt itt?

- Ez az utolsó hely, ahol láttam.

Sadie abbahagyta a járkálást. Homlokát ráncolva, tétován nézett rám, majd vissza apura.

- Várj! Úgy érted, Anyát?

Apu Sadie haját a füle mögé tűrte, aki annyira meglepődött, hogy el sem lökte magától.

Úgy éreztem magam, mintha jéggé fagytam volna az esőben. Anya halála mindig is tabutéma volt. Azt tudtam, hogy Londonban halt meg, egy balesetben és hogy a nagyszüleink apát okolták érte. De a részleteket senki sem mondta el nekünk. Feladtam már, hogy apát kérdezzem, részben azért, mert nagyon szomorú lett a témától, részben azért, mert teljesen elzárkózott attól, hogy bármit is mondjon.”Ha majd idősebb leszel” mondogatta, ami a világ legidegesítőbb válasza.

Azt mondod, itt halt meg? – kérdeztem. - Kleopátra Tűjénél? Mi történt?