3. rész
Mikor visszanyertem
az eszméletem, az első dolog, amit hallottam, kacagás volt – szörnyű és
örömteli kacaj, keveredve a múzeum riasztójának harsogásával.
Úgy éreztem magam,
mintha épp most gázolt volna el egy traktor. Kábultan felültem és kiköptem a
számból a Rosetta kő egy darabkáját. A galéria romokban hevert. A padlón
lángoló foltok voltak. Hatalmas szobrok dőltek el. A szarkofágok leestek a
talapzatukról. A Rosetta-kő darabjai olyan erővel robbantak szét, hogy
beágyazódtak az oszlopokba, falakba és egyéb kiállítási tárgyakba.
Sadie ájultan feküdt
mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállát, mire felmordult.
- Ugh.
Előttünk, ahol a
Rosetta kőnek kellett volna állnia, egy füstölgő, kettétört talapzat volt. A
padló egy csillag alakú repedésnél megfeketedett, a fénylő kék kört kivéve apukánk
körül.
Felénk fordult, de
nem úgy tűnt, mintha minket nézne. Egy vérző seb volt a fején. Szorosan
markolta a bumerángját.
Nem értettem, mit
néz. Aztán a szörnyű nevetés ismét felhangzott a teremben és rájöttem, hogy
közvetlen előlem jön. Valami köztünk és apukánk között állt. Először alig
tudtam kivenni—csak a hő vibrálását. De amint koncentráltam, felvett egy homályos
formát—egy férfi lángoló körvonalát.
Magasabb volt, mint
apu és a nevetése sértette a fülem.
-Ügyes, - mondta
apukámnak – nagyon ügyes, Julius.
-Téged nem idéztelek
meg! – Apukám hangja megremegett. Feltartotta bumerángját, de a lángoló ember
pöckölt egyet az ujjával és a bot kirepült apu kezéből, összezúzva ezzel a
falat.
- Engem sosem idéznek
meg, Julius – búgta a férfi. - De ha kinyitsz egy ajtót, fel kell készülnöd az
áthaladó vendégekre.
- Vissza a Duatba! – ordította
apám. - A Nagy Király hatalmával rendelkezem!
- Jaj, de ijesztő – mondta
élvezettel a lángoló ember. - És még ha tudnád is, hogy használd ezt az erőt, -
amit nem tudsz – ő sosem volt méltó ellenfelem. Én vagyok a legerősebb. Most
majd osztozol az ő sorsán.
Ennek nem láttam
semmi értelmét, de tudtam, hogy segítenem kell apunak. Próbáltam felkapni egy
közeli kődarabot, de annyira megrémültem, hogy az ujjaim fagyottnak és
érzéketlennek tűntek. A kezeim használhatatlanok voltak.
Apu némán vetett rám
egy figyelmeztető pillantást: - Kifelé.
Rájöttem, hogy direkt
háttal állítja nekünk a lángoló férfit, azt remélve, hogy Sadie és én
észrevétlenül elmenekülhetünk.
Sadie még mindig kába
volt. Sikerült elvonszolnom egy oszlop mögé, az árnyak közé. Amikor tiltakozni
kezdett, a kezemet rászorítottam a szájára. Ez felébresztette. Látta, hogy mi
történik, ezért abbahagyta a ellenállást.
A riasztók harsogtak.
A tűz a galéria ajtaja körül égett. A biztonságiak valószínűleg már úton
voltak, de nem voltam benne biztos, hogy ez nekünk is jó.
Mikor ìrod a következôt
VálaszTörlés