2. Robbanást Karácsonyra

3. rész

Mikor visszanyertem az eszméletem, az első dolog, amit hallottam, kacagás volt – szörnyű és örömteli kacaj, keveredve a múzeum riasztójának harsogásával.

Úgy éreztem magam, mintha épp most gázolt volna el egy traktor. Kábultan felültem és kiköptem a számból a Rosetta kő egy darabkáját. A galéria romokban hevert. A padlón lángoló foltok voltak. Hatalmas szobrok dőltek el. A szarkofágok leestek a talapzatukról. A Rosetta-kő darabjai olyan erővel robbantak szét, hogy beágyazódtak az oszlopokba, falakba és egyéb kiállítási tárgyakba.

Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállát, mire felmordult.

- Ugh.

Előttünk, ahol a Rosetta kőnek kellett volna állnia, egy füstölgő, kettétört talapzat volt. A padló egy csillag alakú repedésnél megfeketedett, a fénylő kék kört kivéve apukánk körül.

Felénk fordult, de nem úgy tűnt, mintha minket nézne. Egy vérző seb volt a fején. Szorosan markolta a bumerángját.

Nem értettem, mit néz. Aztán a szörnyű nevetés ismét felhangzott a teremben és rájöttem, hogy közvetlen előlem jön. Valami köztünk és apukánk között állt. Először alig tudtam kivenni—csak a hő vibrálását. De amint koncentráltam, felvett egy homályos formát—egy férfi lángoló körvonalát.

Magasabb volt, mint apu és a nevetése sértette a fülem.

-Ügyes, - mondta apukámnak – nagyon ügyes, Julius.

-Téged nem idéztelek meg! – Apukám hangja megremegett. Feltartotta bumerángját, de a lángoló ember pöckölt egyet az ujjával és a bot kirepült apu kezéből, összezúzva ezzel a falat.

- Engem sosem idéznek meg, Julius – búgta a férfi. - De ha kinyitsz egy ajtót, fel kell készülnöd az áthaladó vendégekre.

- Vissza a Duatba! – ordította apám. - A Nagy Király hatalmával rendelkezem!

- Jaj, de ijesztő – mondta élvezettel a lángoló ember. - És még ha tudnád is, hogy használd ezt az erőt, - amit nem tudsz – ő sosem volt méltó ellenfelem. Én vagyok a legerősebb. Most majd osztozol az ő sorsán.

Ennek nem láttam semmi értelmét, de tudtam, hogy segítenem kell apunak. Próbáltam felkapni egy közeli kődarabot, de annyira megrémültem, hogy az ujjaim fagyottnak és érzéketlennek tűntek. A kezeim használhatatlanok voltak.

Apu némán vetett rám egy figyelmeztető pillantást: - Kifelé.

Rájöttem, hogy direkt háttal állítja nekünk a lángoló férfit, azt remélve, hogy Sadie és én észrevétlenül elmenekülhetünk.

Sadie még mindig kába volt. Sikerült elvonszolnom egy oszlop mögé, az árnyak közé. Amikor tiltakozni kezdett, a kezemet rászorítottam a szájára. Ez felébresztette. Látta, hogy mi történik, ezért abbahagyta a ellenállást.

A riasztók harsogtak. A tűz a galéria ajtaja körül égett. A biztonságiak valószínűleg már úton voltak, de nem voltam benne biztos, hogy ez nekünk is jó.