2. Robbantást Karácsonyra

4. rész

Apu lehajolt, szemét az ellenségén tartva és kinyitotta festett fadobozát. Kivett belőle egy vonalzóra hasonlító, kis botocskát. Motyogott valamit az bajsza alatt és a botocska megnyúlt akkorára, amekkora ő volt.

Sadie vinnyogó hangot hallatott. Én sem hittem a szememnek, de a dolgok csak még furcsábbá váltak.

Apu a botot a lángoló férfi lábára dobta és az egy óriási kígyóvá változott — tíz láb hosszú volt és körülbelül akkora, amekkora én —rézszínű pikkelyekkel és izzó, vörös szemekkel. Hirtelen rátámadt a lángoló férfire, aki könnyedén elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze fehéren izzó lángokban tört ki és a kígyó hamuvá vált.

- Régi trükk, Julius – csipkelődött a lángoló férfi.

Apukánk ránk nézett, némán futásra sürgetve minket. Egy részem el sem akarta hinni, hogy ez a valóság. Talán eszméletlen voltam és egy rémálom volt. Mellettem Sadie felkapott egy nagyobb darab követ.

- Hányat? - kérdezte apukám gyorsan, igyekezve lekötni a lángoló férfi figyelmét.

- Hányat szabadítottam ki?

- Nos, mind az ötöt – mondta a férfi úgy, mintha egy gyereknek magyarázna. – Tudnod kéne, hogy összeköttetésben állunk, Julius. És én hamarosan még többet szabadítok ki és hálásak lesznek. Újra királynak neveznek majd.

-A Démon Napok - mondta apukám. - Meg fognak állítani, mielőtt késő lenne.

A lángoló férfi nevetett.

- Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok a vén bolondok még az egymás közti vitáikat sem tudják abbahagyni. Hagyd, hogy a történet megismétlődjön. És ezúttal nem támadsz fel!

A lángoló férfi meglengette a kezét. A kék kör apu lábánál sötétté vált. Apa megragadta a szerszámos táskáját, de az messzire csúszott a padlón.

- Viszlát, Ozirisz – mondta a lángoló férfi. Egy másik kézmozdulattal, egy koporsót varázsolt apukám köré. Először átlátszó volt, de amint apu küzdött és rávágott az oldalára, a koporsó egyre jobban megszilárdult — egy egyiptomi, ékkőberakásos aranyszarkofággá. Apukám még utoljára elkapta a pillantásomat és azt tátogta: Futás! – mielőtt a koporsó belesüllyedt volna a padlóba, mintha az vízzé vált volna.

Sadie eldobta a kövét, de az sértetlenül keresztülrepült a lángoló férfi fején.

Megfordult és egy szörnyű pillanatra, az arca lángokban jelent meg. Semmi értelme nem volt annak, amit láttam.

Olyan volt, mintha valaki egymás tetejére rakott volna két különböző arcot—az egyik szinte emberi volt, sápadt bőrével, kegyetlen, merev arcvonásaival és izzó vörös szemével; a másik olyan, mint egy sötét szőrű állat, éles karmokkal. Rosszabb, mint egy kutya, egy farkas, vagy egy oroszlán – egy olyan állat, amihez foghatót még sosem láttam.

Azok a vörös szemek engem bámultak és tudtam, hogy meg fogok halni.

Mögöttem nehéz léptek visszhangoztak a Nagy Udvar márvány padlóján. A hangok megtörték a csendet.

A biztonságiak, talán a rendőrség — de sosem érnek ide időben.

A lángoló férfi felénk lendült. Néhány centire az arcomtól valami hátrataszította. A levegő elektromosan izzott. A nyakam körüli amulett kellemetlenül forróvá vált. A lángoló férfi felszisszent és sokkal óvatosabban tekintett rám.

- Szóval… te vagy az.

Az épület újból megrázkódott. A terem másik végében, a fal egy része egy vakító villanás közepette felrobbant.

Két ember lépett be a résen keresztül— a férfi és a lány, akiket a Tűnél láttunk; köpenyük körülöttük kavargott. Mindketten botokat tartottak a kezükben.

A lángoló férfi vicsorgott. Utoljára még rám nézett és azt mondta: - Hamarosan, fiú.

Aztán az egész terem lángra kapott. A hőségtől kiszorult a levegő a tüdőmből és a földre rogytam.

 Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy a kecskeszakállas férfi és a kék ruhás lány fölöttem állnak. Hallottam a biztonsági őröket közeledtükben futni és kiabálni. A lány fölém görnyedt és előhúzott egy hosszú, görbe kést az övéből.

-Gyorsan kell cselekednünk – mondta a férfinek.

- Még nem – mondta kissé vonakodva. Erős francia akcentussal beszélt. - Biztosra kell mennünk, mielőtt elpusztítjuk őket.

Behunytam a szemem és elvesztettem az eszméletem.