2. Robbanást Karácsonyra

Minthogy az előző részre ennyit kellett várnotok, gondoltam, most gyorsabb leszek. Itt a 2. fejezet első része. Jó olvasást!:)

1. rész

JÁRTAM MÁR A BRITISH MUSEUM-BAN. Valójában több múzeumban voltam, mint amennyit beismernék nektek—totál strébernek tűnök ettől.

[Igen, ez Sadie a háttérben, amint azt kiabálja, hogy egy totál stréber vagyok. Kösz, hugi.]

Mindenesetre, a múzeum bezárt és teljesen sötét volt, de a kurátor és két biztonsági őr a főbejárati lépcsőn vártak ránk.

- Dr. Kane! – A kurátor egy hájas kisemberke volt, olcsó öltönyben. Láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogakkal. Úgy rázta meg apukám kezét, mintha egy rocksztárral találkozott volna.

- A legutóbbi munkája Imhotepről—brilliáns! Nem is tudom, hogy tudta lefordítani azokat a varázsigéket!

- Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.

- Imhotep – mondtam. – Magas rangú pap, építész. Egyesek szerint mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramist. Tudod.

- Nem tudom – mondta Sadie. – Nem is érdekel. De azért köszi.

Apu kifejezte háláját a kurátornak, hogy vendégül lát minket egy ünnepnapon is. Aztán a vállamra tette a kezét.

- Dr. Martin, szeretném, ha megismerkedne Carterrel és Sadie-vel.

- Ó, a fia, egyértelműen és - a kurátor habozva nézett Sadie-re. – És ez a fiatal hölgy?

- A lányom – mondta apa.

Dr. Martin tekintete egy ideig üres volt. Nem számít, mennyire nyitottnak, vagy udvariasnak hiszik magukat az emberek, mindig van egy pillanatnyi zavarodottság, ami átvillan az arcukon, mikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt már megszoktam. A kurátor vasszanyerte mosolyát.

- Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Megtisztelve érezzük magunkat. A biztonsági őrök bezárták az ajtókat mögöttünk. Megfogták a csomagjainkat, aztán az egyikük elérte apa szerszámostáskáját.

- Ó, nem – mondta apu egy széles mosollyal az arcán. – Ezt magamnál tartom.

Az őrök az előcsarnokban maradtak, amíg mi követtük a kurátort a Nagy Udvarba. Éjszaka eléggé vészjóslónak tűnt. Az üvegkupolás mennyezeten át a halvány fény rácsozott mintázatú árnyékokat vetett a falra, mintha egy gigantikus pókháló lett volna. Lépteink csattogtak a fehér márvány padlón.

- Szóval, – mondta apu – a kő.

- Igen! – mondta a kurátor. – Bár el nem tudom képzelni, milyen új információt tud belőle kiszedni. A végletekig tanulmányoztuk—a legismertebb műemlékünket, természetesen.

- Természetesen – mondta apu. - De érheti meglepetés.

- Most akkor miről beszél? – suttogta nekem Sadie.

Nem válaszoltam. Volt egy halvány sejtésem, hogy melyik kőről beszéltek, de fogalmam sem volt, hogy miért cipelne el ide minket apu szentestén, csakhogy lássuk.

Kíváncsi voltam, mit akart elmondani nekünk Kleopátra Tűjénél—valamit anyukánkról és az éjszakáról, amikor meghalt. És miért tekintgetett úgy körbe, mintha várná azokat a furcsa embereket - akiket a Tűnél láttunk – újra felbukkani? Be voltunk zárva egy múzeumba, őrökkel és high-tech biztonsági berendezésekkel körülvéve. Senki sem zavarhatott itt minket—reméltem.

Balra fordultunk, az egyiptomi szárnyba. A falak fáraók és istenek masszív szobraival voltak beborítva, de apukám elment mellettük és egyenesen a főatrakcióhoz tartott, a terem közepébe.