2. Robbanást Karácsonyra

2. rész

Gyönyörű – mormolta apu. – És ez nem egy másolat?

- Nem, nem – bizonygatta a kurátor. – Nem mindig az eredetit állítjuk ki, de Önnek… ez teljességgel valódi.

Egy olyan 3 láb magas és 2 láb széles, sötétszürke kőtáblát bámultunk. Egy talapzaton állt, üvegdobozba zárva. A kő sima felületére három különböző írás volt vésve. A tetején ókori egyiptomi képírás volt: hieroglifák. A középső rész… meg kellett erőltetnem az agyamat, hogy emlékezzek, minek is hívta apu: démotikus, abból a korszakból való írásmód, mikor a görögök irányították Egyiptomot és sok görög szó beleolvadt az egyiptomiba. Az utolsó sorok ógörögül voltak.

- A Rosetta kő - mondtam.

 -Az nem egy számítógépes program? - kérdezte Sadie.

El akartam mondani neki, hogy mennyire hülye, de a kurátor ideges nevetéssel félbeszakított.

- Fiatal hölgy, a Rosetta kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez! Napóleon serege fedezte fel 1799-ben és—

- Ó, igen – mondta Sadie – Már emlékszem.

Tudtam, hogy csak azért mondja ezt, hogy elhallgattassa, de apukám nem hagyta annyiban.

- Sadie – mondta – amíg a követ fel nem fedezték, addig az egyszerű halandók… ööö, úgy értem senki sem tudta elolvasni a hieroglifákat évszázadokig.

Az egyiptomiak írott nyelve teljesen feledésbe merült. Aztán egy Thomas Young nevű angol bebizonyította, hogy a Rosetta kövön a három nyelv ugyanazt az üzenetet közvetíti. Egy francia férfi, Champollion folytatta a munkát és megfejtette a hieroglifák jelrendszerét.

Sadie érdektelenül rágózott tovább.

- Akkor mi is áll benne?

Apu megvonta a vállát.

- Semmi különös. Igazából egy köszönőlevél valamilyen paptól V. Ptolemaiosz királynak. Amikor kifaragták, a kő nem volt valami nagy szám. De az évszázadok alatt… az évszázadok alatt jelentős szimbólummá vált. Talán a legfontosabb összeköttetés az ókori Egyiptom és a modern világ között. Bolond voltam, hogy nem vettem észre hamarabb a fontosságát.

Megfeledkezett rólam és láthatólag a kurátorról is.

- Dr. Kane? – kérdezte. – Jól érzi magát?

Apu mély lélegzetet vett.

- Elnézését kérem, Dr. Martin. Csak… hangosan gondolkodtam. Eltávolítanák nekem az üveget? És ide tudná hozni azokat a papírokat, amiket az archívumukból kértem?

Dr. Martin bólintott. Beütötte a kódot egy kis távirányítóba és az üvegdoboz eleje kattanva kinyílt.

- Kell pár perc, hogy elhozzam a jegyzeteimet - mondta Dr. Martin. – Bárki másnak vonakodnék megengedni, hogy az őrizetlen kőhöz hozzáférjen, mint ahogy Önök kérték. Bízom abban, hogy óvatosak lesznek.

Úgy bámult ránk, gyerekekre, mintha bajkeverők lennénk.

- Azok leszünk – ígérte apu.

Amint Dr. Martin léptei elhaltak, apu eszelős tekintettel felénk fordult

- Gyerekek, ez nagyon fontos. Ki kell mennetek ebből a szobából!

Ledobta a szerszámostáskáját a válláról és kicipzározta épp annyira, hogy ki tudjon húzni belőle egy bicikliláncot és egy lakatot.

 -Kövessétek Dr. Martint. Az irodáját a Nagy Udvar végén, bal oldalt találjátok. Csak egy bejárata van. Amint belép, tekerjétek ezt az ajtókilincs köré és szorosan rögzítsétek. Fel kell tartóztatnunk.

- Azt akarod, hogy zárjuk be? – kérdezte Sadie, hirtelen érdeklődéssel - Briliáns!

- Apa, – kérdeztem – mi folyik itt?

- Nincs időnk magyarázkodni - mondta. – Ez lesz az egyetlen esélyünk. Jönnek.

- Kik jönnek? – kérdezte Sadie.

Megfogta a vállát.

- Drágám, szeretlek. És sajnálom… sajnálok sok mindent, de már nincs több időnk. Ha ez működik, ígérem, mindnyájunknak jobb lesz majd. Carter, te vagy az én emberem. Bíznod kell bennem. Ne felejtsétek, zárjátok be Dr. Martint. Aztán maradjatok kint!

A kurátor ajtaját könnyen leláncoltuk. De amint végeztünk, visszanéztünk arra, amerről jöttünk és kék fényt láttunk kiáramlani az egyiptomi galériából, mintha apukánk beszerelt volna egy ragyogó, gigantikus akváriumot.

Sadie –vel összenéztünk.

- Őszintén, van valami ötleted, hogy mit csinál?

- Semmi – mondtam. – De mostanság furcsán viselkedett. Sokat gondolt anyura. A képét nézegette…

Nem akartam többet mondani. Szerencsére Sadie bólintott, mint aki megértette.

- Mi van a szerszámtáskájában? - kérdezte.

- Nem tudom. Azt mondta, sose nézzem meg.

Sadie felvonta a szemöldökét.

- És te sose tetted? Istenem, ez annyira rád vall, Carter. Reménytelen vagy.

Meg akartam védeni magam, de akkor egy remegés rázta meg a talajt.

Meghökkenésemre, Sadie megragadta a karomat.

- Azt mondta, maradjunk kint. Felteszem, ezt a parancsot is követni fogod?

Igazából ez a parancs elég jól hangzott, de Sadie lesprintelt a csarnokba, és egy pillanatnyi habozás után, utánafutottam.

Mikor elértük az egyiptomi galéria bejáratát, földbe gyökerezett a lábunk.

Apukánk a Rosetta kő előtt állt, háttal nekünk. Körülötte, a padlón egy kék kör izzott, mintha valaki rejtett neoncsöveket kapcsolt volna be.

Apu ledobta a kabátját. A szerszámtáskája kinyitva feküdt a lábánál, felfedve így egy – olyan két láb hosszú - egyiptomi képekkel festett fadobozt.

- Mit tart a kezében? – suttogta nekem Sadie. – Az ott egy bumeráng?

Annyi biztos, hogy mikor apu felemelte a kezét, egy hajlított fehér botot forgatott benne. Úgy nézett ki, mint egy bumeráng. De ahelyett, hogy elhajította volna, megérintette vele a Rosetta követ. Sadie –nek elállt a lélegzete. Apu a kőre írt. Ahol a bumeráng hozzáért, ott izzó kék sorok tűntek fel a gránitban. Hieroglifák.

Ennek nem volt semmi értelme. Hogy tudna izzó szavakat írni egy bottal? De a kép tiszta és egyértelmű volt: egy doboz és egy X, fölöttük kosszarvak.

- Nyitva – motyogta Sadie. Csak bámultam rá, mert úgy hangzott, mintha lefordította volna a szót, de az lehetetlen. Évekig lógtam apuval és így is csak pár hieroglifát tudtam elolvasni. Nagyon nehéz megtanulni őket.

Apa felemelte a karját. Azt kántálta: - Wo-seer, i-ei. És két másik hieroglifikus szimbólum kéken izzott a Rosetta kő felületén.

Megdöbbentem, amikor felismertem az első szimbólumot. A halál egyiptomi istenének neve volt.

- Wo-seer - suttogta. Még sose hallottam így kiejteni, de tudtam, mit jelent.

- Ozirisz.

- Ozirisz, gyere – mondta Sadie, mintha transzban lenne. Elkerekedett a szeme.

 - Ne! - kiáltotta. – Apu, ne!

Apukánk meglepetten fordult meg.

- Gyerekek— kezdte mondani - de már késő volt. A talaj morajlott.

A kék fény izzó fehérré vált, és a Rosetta kő felrobbant.

2. Robbanást Karácsonyra

Minthogy az előző részre ennyit kellett várnotok, gondoltam, most gyorsabb leszek. Itt a 2. fejezet első része. Jó olvasást!:)

1. rész

JÁRTAM MÁR A BRITISH MUSEUM-BAN. Valójában több múzeumban voltam, mint amennyit beismernék nektek—totál strébernek tűnök ettől.

[Igen, ez Sadie a háttérben, amint azt kiabálja, hogy egy totál stréber vagyok. Kösz, hugi.]

Mindenesetre, a múzeum bezárt és teljesen sötét volt, de a kurátor és két biztonsági őr a főbejárati lépcsőn vártak ránk.

- Dr. Kane! – A kurátor egy hájas kisemberke volt, olcsó öltönyben. Láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogakkal. Úgy rázta meg apukám kezét, mintha egy rocksztárral találkozott volna.

- A legutóbbi munkája Imhotepről—brilliáns! Nem is tudom, hogy tudta lefordítani azokat a varázsigéket!

- Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.

- Imhotep – mondtam. – Magas rangú pap, építész. Egyesek szerint mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramist. Tudod.

- Nem tudom – mondta Sadie. – Nem is érdekel. De azért köszi.

Apu kifejezte háláját a kurátornak, hogy vendégül lát minket egy ünnepnapon is. Aztán a vállamra tette a kezét.

- Dr. Martin, szeretném, ha megismerkedne Carterrel és Sadie-vel.

- Ó, a fia, egyértelműen és - a kurátor habozva nézett Sadie-re. – És ez a fiatal hölgy?

- A lányom – mondta apa.

Dr. Martin tekintete egy ideig üres volt. Nem számít, mennyire nyitottnak, vagy udvariasnak hiszik magukat az emberek, mindig van egy pillanatnyi zavarodottság, ami átvillan az arcukon, mikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt már megszoktam. A kurátor vasszanyerte mosolyát.

- Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Megtisztelve érezzük magunkat. A biztonsági őrök bezárták az ajtókat mögöttünk. Megfogták a csomagjainkat, aztán az egyikük elérte apa szerszámostáskáját.

- Ó, nem – mondta apu egy széles mosollyal az arcán. – Ezt magamnál tartom.

Az őrök az előcsarnokban maradtak, amíg mi követtük a kurátort a Nagy Udvarba. Éjszaka eléggé vészjóslónak tűnt. Az üvegkupolás mennyezeten át a halvány fény rácsozott mintázatú árnyékokat vetett a falra, mintha egy gigantikus pókháló lett volna. Lépteink csattogtak a fehér márvány padlón.

- Szóval, – mondta apu – a kő.

- Igen! – mondta a kurátor. – Bár el nem tudom képzelni, milyen új információt tud belőle kiszedni. A végletekig tanulmányoztuk—a legismertebb műemlékünket, természetesen.

- Természetesen – mondta apu. - De érheti meglepetés.

- Most akkor miről beszél? – suttogta nekem Sadie.

Nem válaszoltam. Volt egy halvány sejtésem, hogy melyik kőről beszéltek, de fogalmam sem volt, hogy miért cipelne el ide minket apu szentestén, csakhogy lássuk.

Kíváncsi voltam, mit akart elmondani nekünk Kleopátra Tűjénél—valamit anyukánkról és az éjszakáról, amikor meghalt. És miért tekintgetett úgy körbe, mintha várná azokat a furcsa embereket - akiket a Tűnél láttunk – újra felbukkani? Be voltunk zárva egy múzeumba, őrökkel és high-tech biztonsági berendezésekkel körülvéve. Senki sem zavarhatott itt minket—reméltem.

Balra fordultunk, az egyiptomi szárnyba. A falak fáraók és istenek masszív szobraival voltak beborítva, de apukám elment mellettük és egyenesen a főatrakcióhoz tartott, a terem közepébe.

1. Halál a Tűnél

 Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, de megérkezett az első fejezet utolsó része. Jó olvasást! Hamarosan jelentkezek a 2. fejezettel!:)

6. rész

Lehajtotta a fejét.

- Apa! – tiltakozott Sadie – Minden nap elmegyek mellette és azt akarod mondani… egész idő alatt… és én nem is tudtam?

- Megvan még a macskád?- kérdezte apu, ami egy nagyon hülye kérdésnek tűnt.

- Persze, hogy megvan a macska! - mondta. – Miköze van ennek mindehhez?

- És az amuletted?

Sadie a kezét a nyakához emelte. Amikor kicsik voltunk, nemsokkal azelőtt, hogy Sadie a nagyszüleinkhez költözött, apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem, ami egy népszerű védőszimbólum volt az ókori Egyiptomban.

Egyébként, apukám azt mondta, hogy a modern gyógyszerészek jelképe a Hórusz-szem egy egyszerűsített változata, mert a gyógyszer azért van, hogy megvédjen.

Mindenesetre, én mindig a pólóm alatt viseltem az amulettemet, de azt feltételeztem, hogy Sadie elvesztette, vagy eldobta a sajátját. Meglepetésemre, bólintott.

- Még szép, hogy megvan, apa, de maradjunk a témánál. A nagyi mindig azt hajtogatja, hogy te okoztad anyu halálát. Ez nem igaz, ugye?

Vártunk. Most az egyszer, Sadie és én is ugyanazt akartuk—hallani az igazat.

- Azon az estén, amikor anyukátok meghalt – kezdte apa – itt, a Tűnél…

Egy gyors villanás világította meg a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és ha csak egy másodpercre is, de megpillantottam két figurát: egy magas, sápadt férfit, elágazó szakállal, egy krémszínű köpenyben, és egy sötétkék köpenyes, rézbőrű lányt, fejkendőben—olyasmi ruhában, amilyet vagy százszor láttam Egyiptomban. Egymás mellett álltak, körülbelül 6 méterre és minket néztek. Aztán a fény kialudt. Az alakok beleolvadtak a homályba. Mire a szemem újra hozzászokott a sötétséghez, eltűntek.

- Ööö… - mondta idegesen Sadie - Ti is láttátok ezt?

 -Szálljatok be a taxiba – mondta apu, a járda felé terelve minket. – Kifutunk az időből.

Attól kezdve, hallgatott.

- Ez nem a megfelelő hely a beszélgetésre - mondta, mögénk pillantva. Plusz 10 fontot ígért a taxisnak, ha 5 perc alatt elvisz minket a múzeumba, és ő megpróbált minden tőle tellhetőt.

- Apa – próbálkoztam – azok az emberek a folyónál…

- És a másik fickó, Amos? – kérdezte Sadie – Egyiptomi rendőrök, vagy valami ilyesmi?

- Figyeljetek, mindketten – mondta apa – Szükségem lesz ma este a segítségetekre. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Ígérem, mindent elmagyarázok, miután elmentünk a múzeumba. Mindent jóvá fogok tenni.

- Ezt hogy érted? – faggatózott Sadie – Mit akarsz jóvátenni?

Apu arckifejezése több volt, mint szomorú. Már-már bűntudatos. Borzongva arra gondoltam, amit Sadie mondott, arról, hogy a nagyszüleink őt okoljál anyu haláláért. Nem erről beszélhetett, ugye?

A taxis bekanyarodott a Great Russell Street-en és csikorogva megállt a múzeum főkapui előtt.

- Csak tegyétek azt, amit mondok – mondta apu. – Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan.

Arra gondoltam, hogy Sadie sosem viselkedik normálisan, de inkább nem mondtam semmit.

Kimásztunk a kocsiból. Kiszedtem a csomagjainkat, amíg apu egy nagy köteg pénzt adott a sofőrnek. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró dolgot dobott a hátsó ülésre – köveknek tűntek, de túl sötét volt ahhoz, hogy biztos legyek benne.

- Vezessen tovább – mondta a taxisnak. – Vigyen Chelsea-be.

Ennek nem volt semmi értelme, minthogy már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apukámra pillantottam, majd vissza a taxira és mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a sötétségben, furcsamód megpillantottam 3 utast a hátsó ülésen; egy férfit és két gyereket.

Pislogtam. Lehetetlen, hogy egy taxi ilyen gyorsan vegyen fel egy utast.

- Apu…

- A londoni taxik nem maradnak üresek túl sokáig – mondta tárgyilagosan. – Gyertek gyerekek.

Bevonult a kovácsoltvas kapun. Sadie és én hezitáltunk egy pillanatig.

- Carter, mi történik?

Megráztam a fejem.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom.

- Nos, akkor maradj itt kint a hidegben, ha szeretnél, de én nem megyek el magyarázat nélkül. Megfordult és apu nyomába eredt.

Visszatekintve, el kellett volna futnom. El kellett volna onnan ráncigálnom Sadie-t és olyan messzire menni, amennyire lehet. Ehelyett inkább követtem őt a kapun át.

1. Halál a Tűnél

5.rész

Tettünk még pár lépést és máris a nagy, halott fa mögött voltunk. Hallottam aput a túloldalán, ahogy azt mondja: —muszáj, Amos. Tudod, hogy ez a helyes.

- Nem – mondta a másik fickó, bizonyára Amos. A hangja mély volt és egyenletes. Amerikai akcentusa volt.

- Ha én nem állítalak meg, Julius, majd ők fognak. A Per Ankh nyomon követi minden lépésed.

Sadie felém fordult és azt tátogta: - Per micsoda?

Megráztam a fejem, ugyanolyan értetlenül. – Menjünk innen – suttogtam, mert arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban megláthatnak minket, és akkor nagy bajban leszünk. Természetesen Sadie tudomást sem vett rólam.

- Nem tudják a tervemet – mondta apu – Mire rájönnek…

- És a gyerekek? – kérdezte Amos. Felállt a szőr a hátamon. – Mi lesz velük?

- Egyezséget kötöttem, hogy megvédjem őket – válaszolta. – Egyébként is, ha ezt nem teszem meg, mindannyian veszélyben leszünk. Most pedig tűnj el!

- Nem tehetem, Julius.

- Akkor párbajozni akarsz? – apu hangja halálosan komollyá vált. – Sosem tudtál legyőzni, Amos.

Nem láttam aput a Nagy Spatula Incidens óta erőszakosnak és nem vágytam rá, hogy újra lássam, de a két férfi között kezdett kiéleződni a harc.

Mielőtt bármit is tehettem volna, Sadie felegyenesedett és azt kiáltotta: - Apa!

Meglepődött, mikor a húgom átölelte, de nem annyira, mint a másik fickó, Amos. Olyan gyorsan meghátrált, hogy megbotlott a viharkabátjában. Levette a szemüvegét. Másra sem tudtam gondolni, minthogy Sadie-nek igaza van. Ismerősnek tűnt – mint egy nagyon távoli emlék.

Ne-nekem most mennem kell – mondta. Megigazította kalapját és elcammogott.

Apukám nézte, ahogy elmegy. Egyik kezét védően Sadie köré fonta, míg a másikat a vállán lógó szerszámostáskájában tartotta. Végül, mikor Amos eltűnt a sarkon, apa megnyugodott. Kivette a kezét a táskából és Sadie-re mosolygott.

- Helló, kicsim.

Sadie ellökte magától és keresztbe fonta a karját.

- Ó, most meg hízelgünk? Késtetek. A Látogatási Napnak majdnem vége! És ez meg mi volt? Ki az az Amos és mi az a Per Ankh?

Apu megmerevedett. Rámnézett, mint aki azon tűnődik, mennyit hallhattunk.

- Semmi – mondta. Igyekeztt nyugodtan beszélni. - Csodás estét terveztem. Ki szeretne egy privát túrát a British Muzeumban?”

Sadie lehuppant a taxi hátuljára, apa és közém.

- Nem hiszem el – mormogta - Csak egy esténk van, és te kutatással akarod tölteni!

Apu megpróbált mosolyogni. – Kicsim, ez szórakoztató lesz. Az egyiptomi gyűjtemény kurátora személyesen hívott meg—

- Azta, micsoda meglepetés. – Sadie kifújt egy vörös tincset a szeméből. – Szenteste van és mi egypár régi, vacak egyiptomi relikviát fogunk nézegetni. Gondolsz néha valami másra is?

Apu nem haragudott meg. Sosem volt dühös Sadie-re. Az ablakon át nézte a sötétedő eget és az esőt.

- Igen – mondta halkan - Szoktam.

Amikor Apu ilyen halkan beszélt és a semmibe bámult, tudtam, hogy anyukánkra gondol. Az utóbbi pár hónapban ez igen gyakran megtörtént. Egyszer, amikor bementem a hotelszobánkba, telefonjával a kezében találtam rá; anyu fényképe mosolygott rá a képernyőről—haja a fejkendője alá tűrve, kék szeme elképesztően ragyogott a sivatagi háttérben.

Vagy ha valamilyen ásatáson voltunk. Láttam, ahogy apa a horizontot bámulja és tudtam, a találkozásukra emlékszik vissza: két fiatal tudós a Királyok Völgyében, egy ásatáson, ahol egy eltűnt sírt fedeztek fel.

Apu egyiptológus volt, míg anya ókori DNS-t kutató antropológus. A történetet már vagy ezerszer hallottam.

Taxink a Temze partján kanyargott. Amint elhagytuk a Waterloo-Brigde-et, apukám feszültté vált.

Sofőr- mondta – Álljon meg itt egy pillanatra!

A taxis félreállt a Victoria-rakparton.

- Mi az, apu? - kérdeztem.

Úgy szállt ki a taxiból, mintha meg sem hallott volna. Mikor Sadie és én csatlakoztunk hozzá a járdán, épp Kleopátra Tűjét nézte.

Amennyiben még nem láttad: a Tű igazából egy obeliszk és semmi köze sincs Kleopátrához. Szerintem a brittek csak klassznak találták a nevet, mikor Londonba hozták. Köröbelül 21 méter magas, ami igen lenyűgöző lenne az ókori Egyiptomban, de a Temze partján, a sok felhőkarcoló között, picinek és szomorúnak tűnik. Elhajthatsz mellette anélkül, hogy észrevennéd, egy Londonnál ezer évvel idősebb dolgot hagytál el.

Istenem, - Sadie fusztrálva körözött. - Minden szobornál meg kell állnunk?

Apu az obeliszk tetejét bámulta.

- Újra látnom kellett – mormogta. – Ahol történt…

Fagyos szél fújt a folyó felől. Vissza akartam menni a taxiba, de elkezdtem komolyan aggódni apuért. Még sosem láttam ilyen zavartnak.

Mi, apu? – kérdeztem. – Mi történt itt?

- Ez az utolsó hely, ahol láttam.

Sadie abbahagyta a járkálást. Homlokát ráncolva, tétován nézett rám, majd vissza apura.

- Várj! Úgy érted, Anyát?

Apu Sadie haját a füle mögé tűrte, aki annyira meglepődött, hogy el sem lökte magától.

Úgy éreztem magam, mintha jéggé fagytam volna az esőben. Anya halála mindig is tabutéma volt. Azt tudtam, hogy Londonban halt meg, egy balesetben és hogy a nagyszüleink apát okolták érte. De a részleteket senki sem mondta el nekünk. Feladtam már, hogy apát kérdezzem, részben azért, mert nagyon szomorú lett a témától, részben azért, mert teljesen elzárkózott attól, hogy bármit is mondjon.”Ha majd idősebb leszel” mondogatta, ami a világ legidegesítőbb válasza.

Azt mondod, itt halt meg? – kérdeztem. - Kleopátra Tűjénél? Mi történt?

1. Halál a Tűnél

4. rész

Mielőtt kopogtathattam volna, Sadie kinyitotta az ajtót.

 - Késtél, mint mindig - mondta.

A kezében tartotta a macskáját, Muffint, aki apu hat évvel ezelőtti búcsúajándéka volt. Muffin sosem tűnt nagyobbnak, vagy öregebbnek. Sárga-fekete, bolyhos bundája miatt úgy nézett ki, mint egy miniatűr leopárd, éber, sárga szemekkel és hegyes fülekkel, amik a fejéhez képest túl nagyok voltak. Egy egyiptomi ezüstmedál lógott a nyakában. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy muffin, de Sadie még kicsi volt, mikor elnevezte, szóval nézd el neki.

Sadie sem változott múlt nyár óta.

[Miközben mesélek, itt áll mellettem és engem fixíroz, úgyhogy jobb lesz, ha vigyázok, hogyan jellemzem.]

Nem is gondolnád róla, hogy a húgom. Először is, olyan sokáig élt Angliában, hogy brit akcentusa lett. Másodszor, ő inkább anyukánkra hasonlít, aki fehér volt, úgyhogy Sadie bőre sokkal világosabb, mint az enyém. Egyenes, karamellszínű haja van, olyan se szőke, se barna, amit csíkokban, élénk színűre festett. Azon a napon a haja bal oldalát vörös csíkok díszítették. Kék szeme volt. Komolyan, olyan kék, mint anyáé. Csak 12 éves volt, de már olyan magas, mint én, ami igencsak bosszantott. Rágózott, mint mindig, és apával való kiruccanásunk alkalmából kopott farmert, bőrdzsekit és katonai bakancsot vett fel, mintha egy koncertre menne, és abban reménykedne, hogy rátaposhat valakire. Egy füllhallgató lógott a nyakában, arra az esetre, ha untatnánk.

[Oké, nem ütött meg, azt hiszem akkor jól jellemeztem.]

 - Késett a gépünk – mondtam.

Kipukasztotta a felfújt rágóját, megdörgölte Muffin fejét és bedobta a macskát a házba.

 - Nagyi! Elmentem!

Valahonnan a házból Faust nagyi kiszólt, de nem értettem, mit, talán azt, hogy; - Be ne engedd őket!

Sadie becsukta az ajtót és úgy nézett rám, mintha egy döglött egér lennék, amit a macskája épp most vinne be a szobájába.

- Szóval megint itt vagy.

- Ja.

- Akkor gyere – sóhajtott. – Essünk túl rajta.

Ő már csak ilyen volt. Semmi ’’Szia, hogy telt az elmúlt 6 hónap? Örülök, hogy látlak!” vagy valami hasonló. De ez megfelelt nekem. Minthogy egy évben csak kétszer láttam, inkább éreztem távoli unokatesómnak, mint a húgomnak. Egyáltalán nem volt bennünk semmi közös, kivéve a szüleinket.

Trappolva lementünk a lépcsőn, miközben arra gondoltam, hogyan lehet örgember-ház-szagú és rágóillatú is egyszerre, mikor annyira hirtelen megállt, hogy beleszaladtam.

- Az meg ki? - kérdezte.

Majdnem el is feledkeztem a viharkabátos pasasról. Ő és apu az út másik oldalán, a nagy fa mellett álltak és látszólag hevesen vitatkoztak. Apa háttal volt nekünk, úgyhogy nem láttam az arcát, de a kezeivel úgy gesztikulált, mint amikor meg akar valakit győzni. A másik fickó összeráncolta a szemöldökét és a fejét rázta.

- Nem t’om – mondtam – Itt volt, mikor megérkeztünk.

 - Ismerősnek tűnik - Sadie tekintete üvegessé vált, mintha próbálna visszaemlékezni. – Menjünk.

- Apu azt mondta, várjunk a taxiban. – feleltem, bár tudtam, hogy ez nem használ. Sadie már elindult.

Ahelyett, hogy egyenesen átment volna az utcán, fél háztömböt gyalogolt a járdán, kocsik mögött bujkálva, aztán átment a túloldalra és lekuporodott egy alacsony kőfal mögött. Azután elkezdett apa felé osonni.

Más választásom nem nagyon volt, mint követni a példáját, mégha hülyén is éreztem tőle magam.

 - Hat évig Angliában élt – motyogtam - és már is azt hiszi, ő James Bond.

Sadie – anélkül, hogy hátra nézett volna - rácsapott a fejemre és továbbkúszott.

1. Halál a Tűnél

3. rész

A városközponton áthaladva, kelet felé tartottunk, a nagyszüleim lakásához. Elhaladtunk a Buckingham Palota arany kapui és a Trafalgar Square nagy kőoszlopa mellett. London egyébként egy elég klassz hely, de miután annyit utaztam, a városok kezdtek összemosódni.Néha találkoztam más gyerekekkel is, akik azt mondták:-Hűha, olyan szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz!

De igazából ez nem olyan, mintha az időnket városnézéssel töltenénk, vagy sok pénzünk lenne és stílusosan utaznánk. Eléggé kényelmetlen helyeken szálltunk meg, és seholsem maradtunk pár napnál tovább. Néha úgy éreztem, inkább szökevények voltunk, mint turisták.

Úgy értem apukám munkája nem tűnik veszélyesnek. Az előadásain olyan témái voltak, mint „Az Egyiptomi Mágia Tényleg Megölhet?” vagy „Kedvelt Büntetések Az Egyiptomi Alvilágban” és egyéb dolgok, amik a legtöbb embert nem érdeklik.

De mint mondtam, az apámnak volt egy másik oldala is. Mindig nagyon óvatos volt, ellenőrzött minden hotelszobát, mielőtt beengedett. Ha elment egy múzeumba, akkor csak beszaladt, hogy megnézzen pár műtárgyat, készített néhány jegyzetet és kirohant, mintha attól félne, hogy leleplezik a biztonsági kamerák.

Egyszer, amikor még kisebb voltam, a Charles de Gaulle repülőtérre siettünk, hogy elérjük az utolsó járatot és apukám nem nyugodott meg, amíg a repülő fel nem szállt. Egyenesen neki szegeztem a kérdést, hogy mi elől menekül és úgy nézett rám, mintha épp akkor biztosítottam volna ki egy kézigránátot. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg elmondja az igazat. Aztán azt mondta: - Semmi elől, Carter – mintha a „semmi” a világ legszörnyűbb dolga lenne.

Ezután úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem kérdeznék semmit.

A nagyszüleim, a Faustok, egy lakótelepen éltek, nem messze a Canary Wharf-tól, közvetlen a Temze partján. Kiszálltunk a taxiból és apukám megkérte a sofőrt, hogy várjon meg minket.

Félúton voltunk, amikor apu hirtelen megdermedt. Megfordult és hátranézett.

 - Mi az? - kérdeztem.

Aztán megláttam a viharkabátos férfit. Az utca túloldalán, egy nagy, halott fának támaszkodott. Hordó alakú volt, pörkölt kávészínű bőrrel. Drágának tűnő kabátot és a fekete-csíkos öltönyt viselt. Hosszú, befont haja volt és egy kalapja, amit egészen a kerek, sötét szemüvegébe húzott. Olyan jazz-zenészre emlékeztetett, akiknek a koncertjére apa mindig elráncigált.

Bár nem láttam a szemét, az a benyomásom volt, hogy figyel minket. Talán apu egyik régi barátja vagy kollégája. Bárhova is mentünk, apa mindig ismerősökbe botlott. Azonban furcsa volt, hogy a pasas ott várta, a nagyszüleim házától nem messze.

És nem tűnt túl boldognak.

 - Carter – mondta apám – menj előre!

 - De-

 - Hozd a húgod! Találkozunk a taxinál.

Átment az úton, a viharkabátos férfi felé, amivel két választási lehetőséget hagyott nekem; követem őt, hogy kiderítsem, mi történik, vagy azt teszem, amit mond.

   Úgy döntöttem, a kevésbé veszélyes utat választom. Elmentem a húgomért.

Nos, mint láthatjátok, megérkezett az első fejezet folytatása. Bocs, hogy ilyen későn hoztam, de legközelebb igyekszem majd korrábban hozni! Jó szórakozást!

1. Halál a Tűnél

2.rész

Szenteste volt. Londonban voltunk, hogy meglátogassuk a hugomat, Sadie-t.

Tudod, apu egy évben csak 2 napot lehetett vele,—egyet télen, egyet nyáron—mert a nagyszüleink utálták őt. Miután anyukánk meghalt, a szülei (a mi nagyszüleink) egy óriási pert folytattak apával. Hat ügyvéd, két ökölharc és egy spatulával való, majdnem végzetes támadás után (ne kérdezd), magukkal vihették Sadie-t Londonba. Csak hat éves volt, két évvel fiatalabb, mint én és nem tarthattak meg mindkettőnket—legalábbis ez a kifogásuk arra, hogy miért nem vittek magukkal. Úgyhogy Sadie brit iskolásként nevelkedett, én pedig apával körbeutaztam a világot. Évente csak kétszer láttuk Sadie-t és ezzel nem is volt semmi bajom.

[Fogd be, Sadie. Igen—Ahhoz a részhez értem.]

Na, mindegy, apu és én egy kis késéssel leszálltunk a Heathrow reptérre. Nyirkos, hideg délután volt. A városba tartó taxizás alatt, apukám egy kicsit idegesnek tűnt.

Nos, apám egy nagydarab fickó. Nem túl sok mindentől lesz ideges. Sötét bőre van, mint nekem, átható barna szeme, kopasz feje és kecskeszakálla, úgyhogy úgy nézett ki, mint egy bivalyméretű gonosz tudós. Azon a délutánon kasmír télikabátját és a legjobb barna öltönyét viselte, amit a nyilvános előadásain szokott. Általában annyi magabiztosságot sugároz, hogy bármelyik szobában felfigyelnek rá, ahová belép. Azonban néha—mint azon a délutánon—egy másik oldalát láttam, amit nem igazán értek.

Még mindig visszanézett a válla fölött, mintha üldöztek volna minket.

- Apa? – kérdeztem, miközben lementünk az A-40-es útról – Mi a baj?

- Semmi jelük – motyogta. Aztán észrevehette, hogy ezt hangosan kimondta, mert kissé ijedten nézett rám.

- Semmi, Carter. Minden rendben.

Ez azért bosszantott, mert apukám szörnyen rosszul hazudott. Mindig is tudtam, hogy rejteget valamit, de azt is tudtam, hogy semmiféle zaklatással nem tudom kiszedni belőle az igazat.

Valószínűleg valami olyantól próbált védeni, amiről nem is tudtam. Néha azon gondolkoztam, hogy valami sötét titok van a múltjában, esetleg egy régi ellensége követi, de az ötlet nevetségesnek tűnt. Apu csak egy régész volt.

Ami még zavart: apukám a szerszámtáskáját szorongatta. Amikor ezt csinálta, az általában azt jelentette, hogy veszélyben voltunk.

Mint mikor fegyveres emberek rohamozták meg a hotelunkat Kairóban. Lövéseket hallottam a hallból és leszaladtam a lépcsőn, hogy megnézzem, minden rendben van-e apával. Mire odaértem, ő nyugodtan becipzározta a szerszámtáskáját, miközben a három eszméletlen fegyveres fejjel lefelé lógott a csillárról, úgy, hogy a köntösük a fejükre lógott, és látni lehetett a boxeralsójukat.

Apának nem kellett tanúskodnia, és végül a rendőrség a nyavalyás csillár meghibásodását tartotta felelősnek.

Egy másik alkalommal Párizsban, egy lázadásba keveredtünk bele. Apa betuszkolt a legközelebb parkoló autó hátsó ülésére és azt mondta, bukjak le. A padlóhoz préselődtem és összeszorítottam a szememet. Hallottam apát a vezetőülésen, a táskájában kutatva motyogni valamit, miközben kint a tömeg ordítozott és mindent elpusztított. Néhány perccel később apu azt mondta, hogy már biztonságban felkelhetek. A torlasz minden kocsija felborult és lángra lobbant, azonban a mi autónk frissen mosott és ragyogó volt, egy csomó 20 eurós büntetéssel az ablaktörlője alatt.

Szóval elkezdtem tisztelni a táskát. Az volt a mi szerencsehozó kabalánk. De ha apu szorosan maga mellett tartotta, az azt jelentette, hogy szükségünk is lesz a jó szerencsére

1. Halál a Tűnél

1. rész

CARTER

CSAK PÁR ÓRÁNK VAN, szóval hallgass meg figyelmesen!

Ha ezt a történetet olvasod, akkor már veszélyben vagy. Sadie és én lehetünk az egyetlen esélyed.

Menj az iskolába. Találd meg az öltözőszekrényt. Nem fogom megmondani melyik iskolába, vagy melyik szekrényt, mert ha a megfelelő személy vagy, meg fogod találni. A zárkombináció: 13/32/33. Miután befejezted az olvasást, tudni fogod, mit jelentenek ezek a számok. Ne feledd, hogy amit el akarunk mondani neked, az nem a teljes történet. Hogy hogy végződik, az tőled függ.

A legfontosabb dolog: ha kinyitod a csomagot, és megtalálod, ami benne van, ne tartsd magadnál egy hétnél tovább! Persze, lesz kísértés. Úgy értem, szinte korlátlan hatalmat ad. De ha túl sokáig nálad van, elpusztít. Gyorsan tanuld meg a titkait és add tovább. Rejtsd el a következő embernek, ahogy Sadie és én is tettük. Aztán készülj fel rá, hogy az életed érdekesebbé fog válni.

Oké, Sadie azt mondja, ne halogassak, haladjak a történettel. Rendben. Azt hiszem, Londonban kezdődött, azon az éjszakán, mikor apánk felrobbantotta a British Museum-ot.

A nevem Carter Kane. Tizennégy éves vagyok és az otthonom egy bőrönd.

Szerinted viccelek? Apu és én nyolc éves korom óta járjuk a világot. Los Angelesben születtem, de apa régész, szóval a munkája mindenfelé viszi. Legtöbbször Egyiptomba megyünk, minthogy ez a specialitása. Menj be egy könyvesboltba, keress egy könyvet Egyiptomról és jó esély van rá, hogy Dr. Julius Kane írta. Tudni akarod, hogyan szedték ki az egyiptomiak a múmiákból az agyat, vagy hogyan építették a piramisokat, vagy átkozták meg Tut király sírját? Az apám a te embered. Persze, voltak más okai is, amiért ennyit utazott, de akkoriban még nem tudtam a titkáról.

Nem jártam iskolába. Apa otthon tanított, már ha hívhatod ezt „otthon” tanulásnak, úgy, hogy nincs is otthonod. Azt tanította, amit fontosnak gondolt, szóval sokat tanultam Egyiptomról, kosárlabda statisztikákról és apu kedvenc zenészeiről. Sokat olvastam,—szinte bármit, ami a kezem ügyébe került, apu történelem könyveitől kezdve fantasy regényekig— mert sok időt töltöttem hotelekben, reptereken és ásatásokon olyan idegen országokban, ahol nem ismertem senkit. Apa mindig azt mondta, tegyem le a könyvet és kosarazzak egy kicsit. Próbáltál már uctai kosarazni egyiptomi Aswanban? Nem könnyű.

Egyébként apám hamar megtanított arra, hogy minden vagyonomat egy egyszerű bőröndben tartsak, ami elfér a repülőgép poggyásztartójában. Apu is ugyanígy pakol, kivéve, hogy neki van egy extra szerszámtáskája a régészeti eszközeinek. Első szabály: nem szabad belenéznem a szerszámtáskájába. Ezt a szabályt sosem szegtem meg, egészen a robbanás napjáig.

Ajánlás és felhívás

Az összes könyvtáros barátomnak, a könyvek bajnokainak, az Élet Házának igaz varázslóinak. Nélkületek ez az író elveszett volna a Duat-ban.

A Vörös Piramis

VIGYÁZAT!

A következő történet egy digitális felvétel szöveges formátuma. Bizonyos helyeken, a hangfelvétel minősége rossz, úgyhogy néhány szót és kifejezést az író a legjobb feltevése szerint írt le. Ahol lehetséges, a szöveghez hozzá vannak adva a felvételben említett fontos szimbólumok illusztrációi. A két beszélő háttérzajai, mint a dulakodások, ütések és káromkodások, nincsenek leírva. Az író nem állítja, hogy a felvétel hiteles. Kizártnak tűnik, hogy a két fiatal narrátor az igazat mondja, de ezt neked, az olvasónak kell eldöntened.