1. Halál a Tűnél

3. rész

A városközponton áthaladva, kelet felé tartottunk, a nagyszüleim lakásához. Elhaladtunk a Buckingham Palota arany kapui és a Trafalgar Square nagy kőoszlopa mellett. London egyébként egy elég klassz hely, de miután annyit utaztam, a városok kezdtek összemosódni.Néha találkoztam más gyerekekkel is, akik azt mondták:-Hűha, olyan szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz!

De igazából ez nem olyan, mintha az időnket városnézéssel töltenénk, vagy sok pénzünk lenne és stílusosan utaznánk. Eléggé kényelmetlen helyeken szálltunk meg, és seholsem maradtunk pár napnál tovább. Néha úgy éreztem, inkább szökevények voltunk, mint turisták.

Úgy értem apukám munkája nem tűnik veszélyesnek. Az előadásain olyan témái voltak, mint „Az Egyiptomi Mágia Tényleg Megölhet?” vagy „Kedvelt Büntetések Az Egyiptomi Alvilágban” és egyéb dolgok, amik a legtöbb embert nem érdeklik.

De mint mondtam, az apámnak volt egy másik oldala is. Mindig nagyon óvatos volt, ellenőrzött minden hotelszobát, mielőtt beengedett. Ha elment egy múzeumba, akkor csak beszaladt, hogy megnézzen pár műtárgyat, készített néhány jegyzetet és kirohant, mintha attól félne, hogy leleplezik a biztonsági kamerák.

Egyszer, amikor még kisebb voltam, a Charles de Gaulle repülőtérre siettünk, hogy elérjük az utolsó járatot és apukám nem nyugodott meg, amíg a repülő fel nem szállt. Egyenesen neki szegeztem a kérdést, hogy mi elől menekül és úgy nézett rám, mintha épp akkor biztosítottam volna ki egy kézigránátot. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg elmondja az igazat. Aztán azt mondta: - Semmi elől, Carter – mintha a „semmi” a világ legszörnyűbb dolga lenne.

Ezután úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem kérdeznék semmit.

A nagyszüleim, a Faustok, egy lakótelepen éltek, nem messze a Canary Wharf-tól, közvetlen a Temze partján. Kiszálltunk a taxiból és apukám megkérte a sofőrt, hogy várjon meg minket.

Félúton voltunk, amikor apu hirtelen megdermedt. Megfordult és hátranézett.

 - Mi az? - kérdeztem.

Aztán megláttam a viharkabátos férfit. Az utca túloldalán, egy nagy, halott fának támaszkodott. Hordó alakú volt, pörkölt kávészínű bőrrel. Drágának tűnő kabátot és a fekete-csíkos öltönyt viselt. Hosszú, befont haja volt és egy kalapja, amit egészen a kerek, sötét szemüvegébe húzott. Olyan jazz-zenészre emlékeztetett, akiknek a koncertjére apa mindig elráncigált.

Bár nem láttam a szemét, az a benyomásom volt, hogy figyel minket. Talán apu egyik régi barátja vagy kollégája. Bárhova is mentünk, apa mindig ismerősökbe botlott. Azonban furcsa volt, hogy a pasas ott várta, a nagyszüleim házától nem messze.

És nem tűnt túl boldognak.

 - Carter – mondta apám – menj előre!

 - De-

 - Hozd a húgod! Találkozunk a taxinál.

Átment az úton, a viharkabátos férfi felé, amivel két választási lehetőséget hagyott nekem; követem őt, hogy kiderítsem, mi történik, vagy azt teszem, amit mond.

   Úgy döntöttem, a kevésbé veszélyes utat választom. Elmentem a húgomért.