3. Bezárva a macskámmal

Juhhúúú!!! Megjött az első Sadie fejezet. Jó olvasást hozzá! És nagyon sajnálom hogy eddig nem hoztam új részt. :"(

1. rész

A vörös piramis
S A D I E

[Add ide azt az átkozott mikrofont.]
Helló. Itt Sadie. A bátyám szörnyű történetmesélő. Bocsássatok meg ezért. De mostmár itt vagyok én, szóval minden oké.
Nézzük csak. Robbanás. A Rosetta-kő millió darabban. Gonosz, lángoló fószer. Apu egy koporsóba zárva. Hátborzongató Francia és késes Arab lány. Mi meg eszméletlenül fekszünk.
Szóval mikor felébredtem, a rendőrök - ahogy várható volt - ide-oda rohangáltak. Szétválasztottak a bátyámtól. Ezt a részét nem is bántam. Úgyis eléggé fárasztó. De mintha évekre bezártak volna a kurátor irodájába. És igen, a mi bicikli láncunkat használva. Kretének.
Eléggé megviselt  voltam. Nemrég kiütött egy lángoló akármicsoda.. Végignéztem, ahogy aput bepakolták egy szarkofágba és eltűnt a padlóban. Megpróbáltam mindezt elmondani a rendőrségnek, de érdekelte ez őket? Nem.
A legrosszabb, hogy valami furcsa érzés töltött el, mintha valaki jéghideg tűkkel szurkálná a tarkómat. Akkor kezdődött, mikor azokra a kék, ragyogó szavakra néztem, amiket apu a Rosetti-kőre rajzolt - és tudtam, mit jelentenek. Ez talán valami családi betegség? Örökölhető unalmas egyiptomi dolgok tudása? Amilyen szerencsém van.
Jóval azután, hogy a rágómnak már semmi íze nem volt, egy rendőrnő végre elhozott a kurátor irodájából. Nem kérdezett semmit. Csak bezsuppolt egy rendőrautóba. és hazavitt. Még azután sem engedték meg, hogy elmondjam  a nagyiéknak. A rendőrnő belökött a szobámba és vártam. És vártam. Nem szeretek várakozni.
Fel-alá járkáltam. A szobám nem túl flancos, csak egy tetőtéri szoba egy ablakkal, egy ággyal és egy íróasztallal. Nem túl sok mindent tudtam csinálni. Muffin megszaglászta a lábamat és felborzolta a farkát. Nem hiszem, hogy túlságosan kedvelné a múzeumok szagát. Fújt egyet és eltűnt az ágy alatt.
 - Köszi szépen - motyogtam.
Kinyitottam az ajtót, de a rendőrnő őrt állt.
A nyomozó hamarosan itt lesz. Kérlek maradj bent.
Leláttam a földszintre—épphogy megpillantottam  nagypapit, amint fel-alá járkálva tördelte a kezét, míg Carter és a nyomozó a kanapén beszélgettek. Nem hallottam, mit mondanak.
- Használhatnám a WC-t? - kérdeztem a kedves tisztet.
- Nem - csukta be az ajtót az orrom előtt. Mintha robbantgatni akarnék a mosdóban. De most komolyan.

2. Robbantást Karácsonyra

4. rész

Apu lehajolt, szemét az ellenségén tartva és kinyitotta festett fadobozát. Kivett belőle egy vonalzóra hasonlító, kis botocskát. Motyogott valamit az bajsza alatt és a botocska megnyúlt akkorára, amekkora ő volt.

Sadie vinnyogó hangot hallatott. Én sem hittem a szememnek, de a dolgok csak még furcsábbá váltak.

Apu a botot a lángoló férfi lábára dobta és az egy óriási kígyóvá változott — tíz láb hosszú volt és körülbelül akkora, amekkora én —rézszínű pikkelyekkel és izzó, vörös szemekkel. Hirtelen rátámadt a lángoló férfire, aki könnyedén elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze fehéren izzó lángokban tört ki és a kígyó hamuvá vált.

- Régi trükk, Julius – csipkelődött a lángoló férfi.

Apukánk ránk nézett, némán futásra sürgetve minket. Egy részem el sem akarta hinni, hogy ez a valóság. Talán eszméletlen voltam és egy rémálom volt. Mellettem Sadie felkapott egy nagyobb darab követ.

- Hányat? - kérdezte apukám gyorsan, igyekezve lekötni a lángoló férfi figyelmét.

- Hányat szabadítottam ki?

- Nos, mind az ötöt – mondta a férfi úgy, mintha egy gyereknek magyarázna. – Tudnod kéne, hogy összeköttetésben állunk, Julius. És én hamarosan még többet szabadítok ki és hálásak lesznek. Újra királynak neveznek majd.

-A Démon Napok - mondta apukám. - Meg fognak állítani, mielőtt késő lenne.

A lángoló férfi nevetett.

- Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok a vén bolondok még az egymás közti vitáikat sem tudják abbahagyni. Hagyd, hogy a történet megismétlődjön. És ezúttal nem támadsz fel!

A lángoló férfi meglengette a kezét. A kék kör apu lábánál sötétté vált. Apa megragadta a szerszámos táskáját, de az messzire csúszott a padlón.

- Viszlát, Ozirisz – mondta a lángoló férfi. Egy másik kézmozdulattal, egy koporsót varázsolt apukám köré. Először átlátszó volt, de amint apu küzdött és rávágott az oldalára, a koporsó egyre jobban megszilárdult — egy egyiptomi, ékkőberakásos aranyszarkofággá. Apukám még utoljára elkapta a pillantásomat és azt tátogta: Futás! – mielőtt a koporsó belesüllyedt volna a padlóba, mintha az vízzé vált volna.

Sadie eldobta a kövét, de az sértetlenül keresztülrepült a lángoló férfi fején.

Megfordult és egy szörnyű pillanatra, az arca lángokban jelent meg. Semmi értelme nem volt annak, amit láttam.

Olyan volt, mintha valaki egymás tetejére rakott volna két különböző arcot—az egyik szinte emberi volt, sápadt bőrével, kegyetlen, merev arcvonásaival és izzó vörös szemével; a másik olyan, mint egy sötét szőrű állat, éles karmokkal. Rosszabb, mint egy kutya, egy farkas, vagy egy oroszlán – egy olyan állat, amihez foghatót még sosem láttam.

Azok a vörös szemek engem bámultak és tudtam, hogy meg fogok halni.

Mögöttem nehéz léptek visszhangoztak a Nagy Udvar márvány padlóján. A hangok megtörték a csendet.

A biztonságiak, talán a rendőrség — de sosem érnek ide időben.

A lángoló férfi felénk lendült. Néhány centire az arcomtól valami hátrataszította. A levegő elektromosan izzott. A nyakam körüli amulett kellemetlenül forróvá vált. A lángoló férfi felszisszent és sokkal óvatosabban tekintett rám.

- Szóval… te vagy az.

Az épület újból megrázkódott. A terem másik végében, a fal egy része egy vakító villanás közepette felrobbant.

Két ember lépett be a résen keresztül— a férfi és a lány, akiket a Tűnél láttunk; köpenyük körülöttük kavargott. Mindketten botokat tartottak a kezükben.

A lángoló férfi vicsorgott. Utoljára még rám nézett és azt mondta: - Hamarosan, fiú.

Aztán az egész terem lángra kapott. A hőségtől kiszorult a levegő a tüdőmből és a földre rogytam.

 Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy a kecskeszakállas férfi és a kék ruhás lány fölöttem állnak. Hallottam a biztonsági őröket közeledtükben futni és kiabálni. A lány fölém görnyedt és előhúzott egy hosszú, görbe kést az övéből.

-Gyorsan kell cselekednünk – mondta a férfinek.

- Még nem – mondta kissé vonakodva. Erős francia akcentussal beszélt. - Biztosra kell mennünk, mielőtt elpusztítjuk őket.

Behunytam a szemem és elvesztettem az eszméletem.

2. Robbanást Karácsonyra

3. rész

Mikor visszanyertem az eszméletem, az első dolog, amit hallottam, kacagás volt – szörnyű és örömteli kacaj, keveredve a múzeum riasztójának harsogásával.

Úgy éreztem magam, mintha épp most gázolt volna el egy traktor. Kábultan felültem és kiköptem a számból a Rosetta kő egy darabkáját. A galéria romokban hevert. A padlón lángoló foltok voltak. Hatalmas szobrok dőltek el. A szarkofágok leestek a talapzatukról. A Rosetta-kő darabjai olyan erővel robbantak szét, hogy beágyazódtak az oszlopokba, falakba és egyéb kiállítási tárgyakba.

Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállát, mire felmordult.

- Ugh.

Előttünk, ahol a Rosetta kőnek kellett volna állnia, egy füstölgő, kettétört talapzat volt. A padló egy csillag alakú repedésnél megfeketedett, a fénylő kék kört kivéve apukánk körül.

Felénk fordult, de nem úgy tűnt, mintha minket nézne. Egy vérző seb volt a fején. Szorosan markolta a bumerángját.

Nem értettem, mit néz. Aztán a szörnyű nevetés ismét felhangzott a teremben és rájöttem, hogy közvetlen előlem jön. Valami köztünk és apukánk között állt. Először alig tudtam kivenni—csak a hő vibrálását. De amint koncentráltam, felvett egy homályos formát—egy férfi lángoló körvonalát.

Magasabb volt, mint apu és a nevetése sértette a fülem.

-Ügyes, - mondta apukámnak – nagyon ügyes, Julius.

-Téged nem idéztelek meg! – Apukám hangja megremegett. Feltartotta bumerángját, de a lángoló ember pöckölt egyet az ujjával és a bot kirepült apu kezéből, összezúzva ezzel a falat.

- Engem sosem idéznek meg, Julius – búgta a férfi. - De ha kinyitsz egy ajtót, fel kell készülnöd az áthaladó vendégekre.

- Vissza a Duatba! – ordította apám. - A Nagy Király hatalmával rendelkezem!

- Jaj, de ijesztő – mondta élvezettel a lángoló ember. - És még ha tudnád is, hogy használd ezt az erőt, - amit nem tudsz – ő sosem volt méltó ellenfelem. Én vagyok a legerősebb. Most majd osztozol az ő sorsán.

Ennek nem láttam semmi értelmét, de tudtam, hogy segítenem kell apunak. Próbáltam felkapni egy közeli kődarabot, de annyira megrémültem, hogy az ujjaim fagyottnak és érzéketlennek tűntek. A kezeim használhatatlanok voltak.

Apu némán vetett rám egy figyelmeztető pillantást: - Kifelé.

Rájöttem, hogy direkt háttal állítja nekünk a lángoló férfit, azt remélve, hogy Sadie és én észrevétlenül elmenekülhetünk.

Sadie még mindig kába volt. Sikerült elvonszolnom egy oszlop mögé, az árnyak közé. Amikor tiltakozni kezdett, a kezemet rászorítottam a szájára. Ez felébresztette. Látta, hogy mi történik, ezért abbahagyta a ellenállást.

A riasztók harsogtak. A tűz a galéria ajtaja körül égett. A biztonságiak valószínűleg már úton voltak, de nem voltam benne biztos, hogy ez nekünk is jó.