2. Robbanást Karácsonyra

2. rész

Gyönyörű – mormolta apu. – És ez nem egy másolat?

- Nem, nem – bizonygatta a kurátor. – Nem mindig az eredetit állítjuk ki, de Önnek… ez teljességgel valódi.

Egy olyan 3 láb magas és 2 láb széles, sötétszürke kőtáblát bámultunk. Egy talapzaton állt, üvegdobozba zárva. A kő sima felületére három különböző írás volt vésve. A tetején ókori egyiptomi képírás volt: hieroglifák. A középső rész… meg kellett erőltetnem az agyamat, hogy emlékezzek, minek is hívta apu: démotikus, abból a korszakból való írásmód, mikor a görögök irányították Egyiptomot és sok görög szó beleolvadt az egyiptomiba. Az utolsó sorok ógörögül voltak.

- A Rosetta kő - mondtam.

 -Az nem egy számítógépes program? - kérdezte Sadie.

El akartam mondani neki, hogy mennyire hülye, de a kurátor ideges nevetéssel félbeszakított.

- Fiatal hölgy, a Rosetta kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez! Napóleon serege fedezte fel 1799-ben és—

- Ó, igen – mondta Sadie – Már emlékszem.

Tudtam, hogy csak azért mondja ezt, hogy elhallgattassa, de apukám nem hagyta annyiban.

- Sadie – mondta – amíg a követ fel nem fedezték, addig az egyszerű halandók… ööö, úgy értem senki sem tudta elolvasni a hieroglifákat évszázadokig.

Az egyiptomiak írott nyelve teljesen feledésbe merült. Aztán egy Thomas Young nevű angol bebizonyította, hogy a Rosetta kövön a három nyelv ugyanazt az üzenetet közvetíti. Egy francia férfi, Champollion folytatta a munkát és megfejtette a hieroglifák jelrendszerét.

Sadie érdektelenül rágózott tovább.

- Akkor mi is áll benne?

Apu megvonta a vállát.

- Semmi különös. Igazából egy köszönőlevél valamilyen paptól V. Ptolemaiosz királynak. Amikor kifaragták, a kő nem volt valami nagy szám. De az évszázadok alatt… az évszázadok alatt jelentős szimbólummá vált. Talán a legfontosabb összeköttetés az ókori Egyiptom és a modern világ között. Bolond voltam, hogy nem vettem észre hamarabb a fontosságát.

Megfeledkezett rólam és láthatólag a kurátorról is.

- Dr. Kane? – kérdezte. – Jól érzi magát?

Apu mély lélegzetet vett.

- Elnézését kérem, Dr. Martin. Csak… hangosan gondolkodtam. Eltávolítanák nekem az üveget? És ide tudná hozni azokat a papírokat, amiket az archívumukból kértem?

Dr. Martin bólintott. Beütötte a kódot egy kis távirányítóba és az üvegdoboz eleje kattanva kinyílt.

- Kell pár perc, hogy elhozzam a jegyzeteimet - mondta Dr. Martin. – Bárki másnak vonakodnék megengedni, hogy az őrizetlen kőhöz hozzáférjen, mint ahogy Önök kérték. Bízom abban, hogy óvatosak lesznek.

Úgy bámult ránk, gyerekekre, mintha bajkeverők lennénk.

- Azok leszünk – ígérte apu.

Amint Dr. Martin léptei elhaltak, apu eszelős tekintettel felénk fordult

- Gyerekek, ez nagyon fontos. Ki kell mennetek ebből a szobából!

Ledobta a szerszámostáskáját a válláról és kicipzározta épp annyira, hogy ki tudjon húzni belőle egy bicikliláncot és egy lakatot.

 -Kövessétek Dr. Martint. Az irodáját a Nagy Udvar végén, bal oldalt találjátok. Csak egy bejárata van. Amint belép, tekerjétek ezt az ajtókilincs köré és szorosan rögzítsétek. Fel kell tartóztatnunk.

- Azt akarod, hogy zárjuk be? – kérdezte Sadie, hirtelen érdeklődéssel - Briliáns!

- Apa, – kérdeztem – mi folyik itt?

- Nincs időnk magyarázkodni - mondta. – Ez lesz az egyetlen esélyünk. Jönnek.

- Kik jönnek? – kérdezte Sadie.

Megfogta a vállát.

- Drágám, szeretlek. És sajnálom… sajnálok sok mindent, de már nincs több időnk. Ha ez működik, ígérem, mindnyájunknak jobb lesz majd. Carter, te vagy az én emberem. Bíznod kell bennem. Ne felejtsétek, zárjátok be Dr. Martint. Aztán maradjatok kint!

A kurátor ajtaját könnyen leláncoltuk. De amint végeztünk, visszanéztünk arra, amerről jöttünk és kék fényt láttunk kiáramlani az egyiptomi galériából, mintha apukánk beszerelt volna egy ragyogó, gigantikus akváriumot.

Sadie –vel összenéztünk.

- Őszintén, van valami ötleted, hogy mit csinál?

- Semmi – mondtam. – De mostanság furcsán viselkedett. Sokat gondolt anyura. A képét nézegette…

Nem akartam többet mondani. Szerencsére Sadie bólintott, mint aki megértette.

- Mi van a szerszámtáskájában? - kérdezte.

- Nem tudom. Azt mondta, sose nézzem meg.

Sadie felvonta a szemöldökét.

- És te sose tetted? Istenem, ez annyira rád vall, Carter. Reménytelen vagy.

Meg akartam védeni magam, de akkor egy remegés rázta meg a talajt.

Meghökkenésemre, Sadie megragadta a karomat.

- Azt mondta, maradjunk kint. Felteszem, ezt a parancsot is követni fogod?

Igazából ez a parancs elég jól hangzott, de Sadie lesprintelt a csarnokba, és egy pillanatnyi habozás után, utánafutottam.

Mikor elértük az egyiptomi galéria bejáratát, földbe gyökerezett a lábunk.

Apukánk a Rosetta kő előtt állt, háttal nekünk. Körülötte, a padlón egy kék kör izzott, mintha valaki rejtett neoncsöveket kapcsolt volna be.

Apu ledobta a kabátját. A szerszámtáskája kinyitva feküdt a lábánál, felfedve így egy – olyan két láb hosszú - egyiptomi képekkel festett fadobozt.

- Mit tart a kezében? – suttogta nekem Sadie. – Az ott egy bumeráng?

Annyi biztos, hogy mikor apu felemelte a kezét, egy hajlított fehér botot forgatott benne. Úgy nézett ki, mint egy bumeráng. De ahelyett, hogy elhajította volna, megérintette vele a Rosetta követ. Sadie –nek elállt a lélegzete. Apu a kőre írt. Ahol a bumeráng hozzáért, ott izzó kék sorok tűntek fel a gránitban. Hieroglifák.

Ennek nem volt semmi értelme. Hogy tudna izzó szavakat írni egy bottal? De a kép tiszta és egyértelmű volt: egy doboz és egy X, fölöttük kosszarvak.

- Nyitva – motyogta Sadie. Csak bámultam rá, mert úgy hangzott, mintha lefordította volna a szót, de az lehetetlen. Évekig lógtam apuval és így is csak pár hieroglifát tudtam elolvasni. Nagyon nehéz megtanulni őket.

Apa felemelte a karját. Azt kántálta: - Wo-seer, i-ei. És két másik hieroglifikus szimbólum kéken izzott a Rosetta kő felületén.

Megdöbbentem, amikor felismertem az első szimbólumot. A halál egyiptomi istenének neve volt.

- Wo-seer - suttogta. Még sose hallottam így kiejteni, de tudtam, mit jelent.

- Ozirisz.

- Ozirisz, gyere – mondta Sadie, mintha transzban lenne. Elkerekedett a szeme.

 - Ne! - kiáltotta. – Apu, ne!

Apukánk meglepetten fordult meg.

- Gyerekek— kezdte mondani - de már késő volt. A talaj morajlott.

A kék fény izzó fehérré vált, és a Rosetta kő felrobbant.

2. Robbanást Karácsonyra

Minthogy az előző részre ennyit kellett várnotok, gondoltam, most gyorsabb leszek. Itt a 2. fejezet első része. Jó olvasást!:)

1. rész

JÁRTAM MÁR A BRITISH MUSEUM-BAN. Valójában több múzeumban voltam, mint amennyit beismernék nektek—totál strébernek tűnök ettől.

[Igen, ez Sadie a háttérben, amint azt kiabálja, hogy egy totál stréber vagyok. Kösz, hugi.]

Mindenesetre, a múzeum bezárt és teljesen sötét volt, de a kurátor és két biztonsági őr a főbejárati lépcsőn vártak ránk.

- Dr. Kane! – A kurátor egy hájas kisemberke volt, olcsó öltönyben. Láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogakkal. Úgy rázta meg apukám kezét, mintha egy rocksztárral találkozott volna.

- A legutóbbi munkája Imhotepről—brilliáns! Nem is tudom, hogy tudta lefordítani azokat a varázsigéket!

- Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.

- Imhotep – mondtam. – Magas rangú pap, építész. Egyesek szerint mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramist. Tudod.

- Nem tudom – mondta Sadie. – Nem is érdekel. De azért köszi.

Apu kifejezte háláját a kurátornak, hogy vendégül lát minket egy ünnepnapon is. Aztán a vállamra tette a kezét.

- Dr. Martin, szeretném, ha megismerkedne Carterrel és Sadie-vel.

- Ó, a fia, egyértelműen és - a kurátor habozva nézett Sadie-re. – És ez a fiatal hölgy?

- A lányom – mondta apa.

Dr. Martin tekintete egy ideig üres volt. Nem számít, mennyire nyitottnak, vagy udvariasnak hiszik magukat az emberek, mindig van egy pillanatnyi zavarodottság, ami átvillan az arcukon, mikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt már megszoktam. A kurátor vasszanyerte mosolyát.

- Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Megtisztelve érezzük magunkat. A biztonsági őrök bezárták az ajtókat mögöttünk. Megfogták a csomagjainkat, aztán az egyikük elérte apa szerszámostáskáját.

- Ó, nem – mondta apu egy széles mosollyal az arcán. – Ezt magamnál tartom.

Az őrök az előcsarnokban maradtak, amíg mi követtük a kurátort a Nagy Udvarba. Éjszaka eléggé vészjóslónak tűnt. Az üvegkupolás mennyezeten át a halvány fény rácsozott mintázatú árnyékokat vetett a falra, mintha egy gigantikus pókháló lett volna. Lépteink csattogtak a fehér márvány padlón.

- Szóval, – mondta apu – a kő.

- Igen! – mondta a kurátor. – Bár el nem tudom képzelni, milyen új információt tud belőle kiszedni. A végletekig tanulmányoztuk—a legismertebb műemlékünket, természetesen.

- Természetesen – mondta apu. - De érheti meglepetés.

- Most akkor miről beszél? – suttogta nekem Sadie.

Nem válaszoltam. Volt egy halvány sejtésem, hogy melyik kőről beszéltek, de fogalmam sem volt, hogy miért cipelne el ide minket apu szentestén, csakhogy lássuk.

Kíváncsi voltam, mit akart elmondani nekünk Kleopátra Tűjénél—valamit anyukánkról és az éjszakáról, amikor meghalt. És miért tekintgetett úgy körbe, mintha várná azokat a furcsa embereket - akiket a Tűnél láttunk – újra felbukkani? Be voltunk zárva egy múzeumba, őrökkel és high-tech biztonsági berendezésekkel körülvéve. Senki sem zavarhatott itt minket—reméltem.

Balra fordultunk, az egyiptomi szárnyba. A falak fáraók és istenek masszív szobraival voltak beborítva, de apukám elment mellettük és egyenesen a főatrakcióhoz tartott, a terem közepébe.

1. Halál a Tűnél

 Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, de megérkezett az első fejezet utolsó része. Jó olvasást! Hamarosan jelentkezek a 2. fejezettel!:)

6. rész

Lehajtotta a fejét.

- Apa! – tiltakozott Sadie – Minden nap elmegyek mellette és azt akarod mondani… egész idő alatt… és én nem is tudtam?

- Megvan még a macskád?- kérdezte apu, ami egy nagyon hülye kérdésnek tűnt.

- Persze, hogy megvan a macska! - mondta. – Miköze van ennek mindehhez?

- És az amuletted?

Sadie a kezét a nyakához emelte. Amikor kicsik voltunk, nemsokkal azelőtt, hogy Sadie a nagyszüleinkhez költözött, apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem, ami egy népszerű védőszimbólum volt az ókori Egyiptomban.

Egyébként, apukám azt mondta, hogy a modern gyógyszerészek jelképe a Hórusz-szem egy egyszerűsített változata, mert a gyógyszer azért van, hogy megvédjen.

Mindenesetre, én mindig a pólóm alatt viseltem az amulettemet, de azt feltételeztem, hogy Sadie elvesztette, vagy eldobta a sajátját. Meglepetésemre, bólintott.

- Még szép, hogy megvan, apa, de maradjunk a témánál. A nagyi mindig azt hajtogatja, hogy te okoztad anyu halálát. Ez nem igaz, ugye?

Vártunk. Most az egyszer, Sadie és én is ugyanazt akartuk—hallani az igazat.

- Azon az estén, amikor anyukátok meghalt – kezdte apa – itt, a Tűnél…

Egy gyors villanás világította meg a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és ha csak egy másodpercre is, de megpillantottam két figurát: egy magas, sápadt férfit, elágazó szakállal, egy krémszínű köpenyben, és egy sötétkék köpenyes, rézbőrű lányt, fejkendőben—olyasmi ruhában, amilyet vagy százszor láttam Egyiptomban. Egymás mellett álltak, körülbelül 6 méterre és minket néztek. Aztán a fény kialudt. Az alakok beleolvadtak a homályba. Mire a szemem újra hozzászokott a sötétséghez, eltűntek.

- Ööö… - mondta idegesen Sadie - Ti is láttátok ezt?

 -Szálljatok be a taxiba – mondta apu, a járda felé terelve minket. – Kifutunk az időből.

Attól kezdve, hallgatott.

- Ez nem a megfelelő hely a beszélgetésre - mondta, mögénk pillantva. Plusz 10 fontot ígért a taxisnak, ha 5 perc alatt elvisz minket a múzeumba, és ő megpróbált minden tőle tellhetőt.

- Apa – próbálkoztam – azok az emberek a folyónál…

- És a másik fickó, Amos? – kérdezte Sadie – Egyiptomi rendőrök, vagy valami ilyesmi?

- Figyeljetek, mindketten – mondta apa – Szükségem lesz ma este a segítségetekre. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Ígérem, mindent elmagyarázok, miután elmentünk a múzeumba. Mindent jóvá fogok tenni.

- Ezt hogy érted? – faggatózott Sadie – Mit akarsz jóvátenni?

Apu arckifejezése több volt, mint szomorú. Már-már bűntudatos. Borzongva arra gondoltam, amit Sadie mondott, arról, hogy a nagyszüleink őt okoljál anyu haláláért. Nem erről beszélhetett, ugye?

A taxis bekanyarodott a Great Russell Street-en és csikorogva megállt a múzeum főkapui előtt.

- Csak tegyétek azt, amit mondok – mondta apu. – Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan.

Arra gondoltam, hogy Sadie sosem viselkedik normálisan, de inkább nem mondtam semmit.

Kimásztunk a kocsiból. Kiszedtem a csomagjainkat, amíg apu egy nagy köteg pénzt adott a sofőrnek. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró dolgot dobott a hátsó ülésre – köveknek tűntek, de túl sötét volt ahhoz, hogy biztos legyek benne.

- Vezessen tovább – mondta a taxisnak. – Vigyen Chelsea-be.

Ennek nem volt semmi értelme, minthogy már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apukámra pillantottam, majd vissza a taxira és mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a sötétségben, furcsamód megpillantottam 3 utast a hátsó ülésen; egy férfit és két gyereket.

Pislogtam. Lehetetlen, hogy egy taxi ilyen gyorsan vegyen fel egy utast.

- Apu…

- A londoni taxik nem maradnak üresek túl sokáig – mondta tárgyilagosan. – Gyertek gyerekek.

Bevonult a kovácsoltvas kapun. Sadie és én hezitáltunk egy pillanatig.

- Carter, mi történik?

Megráztam a fejem.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom.

- Nos, akkor maradj itt kint a hidegben, ha szeretnél, de én nem megyek el magyarázat nélkül. Megfordult és apu nyomába eredt.

Visszatekintve, el kellett volna futnom. El kellett volna onnan ráncigálnom Sadie-t és olyan messzire menni, amennyire lehet. Ehelyett inkább követtem őt a kapun át.