1. Halál a Tűnél

 Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, de megérkezett az első fejezet utolsó része. Jó olvasást! Hamarosan jelentkezek a 2. fejezettel!:)

6. rész

Lehajtotta a fejét.

- Apa! – tiltakozott Sadie – Minden nap elmegyek mellette és azt akarod mondani… egész idő alatt… és én nem is tudtam?

- Megvan még a macskád?- kérdezte apu, ami egy nagyon hülye kérdésnek tűnt.

- Persze, hogy megvan a macska! - mondta. – Miköze van ennek mindehhez?

- És az amuletted?

Sadie a kezét a nyakához emelte. Amikor kicsik voltunk, nemsokkal azelőtt, hogy Sadie a nagyszüleinkhez költözött, apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem, ami egy népszerű védőszimbólum volt az ókori Egyiptomban.

Egyébként, apukám azt mondta, hogy a modern gyógyszerészek jelképe a Hórusz-szem egy egyszerűsített változata, mert a gyógyszer azért van, hogy megvédjen.

Mindenesetre, én mindig a pólóm alatt viseltem az amulettemet, de azt feltételeztem, hogy Sadie elvesztette, vagy eldobta a sajátját. Meglepetésemre, bólintott.

- Még szép, hogy megvan, apa, de maradjunk a témánál. A nagyi mindig azt hajtogatja, hogy te okoztad anyu halálát. Ez nem igaz, ugye?

Vártunk. Most az egyszer, Sadie és én is ugyanazt akartuk—hallani az igazat.

- Azon az estén, amikor anyukátok meghalt – kezdte apa – itt, a Tűnél…

Egy gyors villanás világította meg a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és ha csak egy másodpercre is, de megpillantottam két figurát: egy magas, sápadt férfit, elágazó szakállal, egy krémszínű köpenyben, és egy sötétkék köpenyes, rézbőrű lányt, fejkendőben—olyasmi ruhában, amilyet vagy százszor láttam Egyiptomban. Egymás mellett álltak, körülbelül 6 méterre és minket néztek. Aztán a fény kialudt. Az alakok beleolvadtak a homályba. Mire a szemem újra hozzászokott a sötétséghez, eltűntek.

- Ööö… - mondta idegesen Sadie - Ti is láttátok ezt?

 -Szálljatok be a taxiba – mondta apu, a járda felé terelve minket. – Kifutunk az időből.

Attól kezdve, hallgatott.

- Ez nem a megfelelő hely a beszélgetésre - mondta, mögénk pillantva. Plusz 10 fontot ígért a taxisnak, ha 5 perc alatt elvisz minket a múzeumba, és ő megpróbált minden tőle tellhetőt.

- Apa – próbálkoztam – azok az emberek a folyónál…

- És a másik fickó, Amos? – kérdezte Sadie – Egyiptomi rendőrök, vagy valami ilyesmi?

- Figyeljetek, mindketten – mondta apa – Szükségem lesz ma este a segítségetekre. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Ígérem, mindent elmagyarázok, miután elmentünk a múzeumba. Mindent jóvá fogok tenni.

- Ezt hogy érted? – faggatózott Sadie – Mit akarsz jóvátenni?

Apu arckifejezése több volt, mint szomorú. Már-már bűntudatos. Borzongva arra gondoltam, amit Sadie mondott, arról, hogy a nagyszüleink őt okoljál anyu haláláért. Nem erről beszélhetett, ugye?

A taxis bekanyarodott a Great Russell Street-en és csikorogva megállt a múzeum főkapui előtt.

- Csak tegyétek azt, amit mondok – mondta apu. – Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan.

Arra gondoltam, hogy Sadie sosem viselkedik normálisan, de inkább nem mondtam semmit.

Kimásztunk a kocsiból. Kiszedtem a csomagjainkat, amíg apu egy nagy köteg pénzt adott a sofőrnek. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró dolgot dobott a hátsó ülésre – köveknek tűntek, de túl sötét volt ahhoz, hogy biztos legyek benne.

- Vezessen tovább – mondta a taxisnak. – Vigyen Chelsea-be.

Ennek nem volt semmi értelme, minthogy már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apukámra pillantottam, majd vissza a taxira és mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a sötétségben, furcsamód megpillantottam 3 utast a hátsó ülésen; egy férfit és két gyereket.

Pislogtam. Lehetetlen, hogy egy taxi ilyen gyorsan vegyen fel egy utast.

- Apu…

- A londoni taxik nem maradnak üresek túl sokáig – mondta tárgyilagosan. – Gyertek gyerekek.

Bevonult a kovácsoltvas kapun. Sadie és én hezitáltunk egy pillanatig.

- Carter, mi történik?

Megráztam a fejem.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom.

- Nos, akkor maradj itt kint a hidegben, ha szeretnél, de én nem megyek el magyarázat nélkül. Megfordult és apu nyomába eredt.

Visszatekintve, el kellett volna futnom. El kellett volna onnan ráncigálnom Sadie-t és olyan messzire menni, amennyire lehet. Ehelyett inkább követtem őt a kapun át.