1. Halál a Tűnél

2.rész

Szenteste volt. Londonban voltunk, hogy meglátogassuk a hugomat, Sadie-t.

Tudod, apu egy évben csak 2 napot lehetett vele,—egyet télen, egyet nyáron—mert a nagyszüleink utálták őt. Miután anyukánk meghalt, a szülei (a mi nagyszüleink) egy óriási pert folytattak apával. Hat ügyvéd, két ökölharc és egy spatulával való, majdnem végzetes támadás után (ne kérdezd), magukkal vihették Sadie-t Londonba. Csak hat éves volt, két évvel fiatalabb, mint én és nem tarthattak meg mindkettőnket—legalábbis ez a kifogásuk arra, hogy miért nem vittek magukkal. Úgyhogy Sadie brit iskolásként nevelkedett, én pedig apával körbeutaztam a világot. Évente csak kétszer láttuk Sadie-t és ezzel nem is volt semmi bajom.

[Fogd be, Sadie. Igen—Ahhoz a részhez értem.]

Na, mindegy, apu és én egy kis késéssel leszálltunk a Heathrow reptérre. Nyirkos, hideg délután volt. A városba tartó taxizás alatt, apukám egy kicsit idegesnek tűnt.

Nos, apám egy nagydarab fickó. Nem túl sok mindentől lesz ideges. Sötét bőre van, mint nekem, átható barna szeme, kopasz feje és kecskeszakálla, úgyhogy úgy nézett ki, mint egy bivalyméretű gonosz tudós. Azon a délutánon kasmír télikabátját és a legjobb barna öltönyét viselte, amit a nyilvános előadásain szokott. Általában annyi magabiztosságot sugároz, hogy bármelyik szobában felfigyelnek rá, ahová belép. Azonban néha—mint azon a délutánon—egy másik oldalát láttam, amit nem igazán értek.

Még mindig visszanézett a válla fölött, mintha üldöztek volna minket.

- Apa? – kérdeztem, miközben lementünk az A-40-es útról – Mi a baj?

- Semmi jelük – motyogta. Aztán észrevehette, hogy ezt hangosan kimondta, mert kissé ijedten nézett rám.

- Semmi, Carter. Minden rendben.

Ez azért bosszantott, mert apukám szörnyen rosszul hazudott. Mindig is tudtam, hogy rejteget valamit, de azt is tudtam, hogy semmiféle zaklatással nem tudom kiszedni belőle az igazat.

Valószínűleg valami olyantól próbált védeni, amiről nem is tudtam. Néha azon gondolkoztam, hogy valami sötét titok van a múltjában, esetleg egy régi ellensége követi, de az ötlet nevetségesnek tűnt. Apu csak egy régész volt.

Ami még zavart: apukám a szerszámtáskáját szorongatta. Amikor ezt csinálta, az általában azt jelentette, hogy veszélyben voltunk.

Mint mikor fegyveres emberek rohamozták meg a hotelunkat Kairóban. Lövéseket hallottam a hallból és leszaladtam a lépcsőn, hogy megnézzem, minden rendben van-e apával. Mire odaértem, ő nyugodtan becipzározta a szerszámtáskáját, miközben a három eszméletlen fegyveres fejjel lefelé lógott a csillárról, úgy, hogy a köntösük a fejükre lógott, és látni lehetett a boxeralsójukat.

Apának nem kellett tanúskodnia, és végül a rendőrség a nyavalyás csillár meghibásodását tartotta felelősnek.

Egy másik alkalommal Párizsban, egy lázadásba keveredtünk bele. Apa betuszkolt a legközelebb parkoló autó hátsó ülésére és azt mondta, bukjak le. A padlóhoz préselődtem és összeszorítottam a szememet. Hallottam apát a vezetőülésen, a táskájában kutatva motyogni valamit, miközben kint a tömeg ordítozott és mindent elpusztított. Néhány perccel később apu azt mondta, hogy már biztonságban felkelhetek. A torlasz minden kocsija felborult és lángra lobbant, azonban a mi autónk frissen mosott és ragyogó volt, egy csomó 20 eurós büntetéssel az ablaktörlője alatt.

Szóval elkezdtem tisztelni a táskát. Az volt a mi szerencsehozó kabalánk. De ha apu szorosan maga mellett tartotta, az azt jelentette, hogy szükségünk is lesz a jó szerencsére