1. Halál a Tűnél

5.rész

Tettünk még pár lépést és máris a nagy, halott fa mögött voltunk. Hallottam aput a túloldalán, ahogy azt mondja: —muszáj, Amos. Tudod, hogy ez a helyes.

- Nem – mondta a másik fickó, bizonyára Amos. A hangja mély volt és egyenletes. Amerikai akcentusa volt.

- Ha én nem állítalak meg, Julius, majd ők fognak. A Per Ankh nyomon követi minden lépésed.

Sadie felém fordult és azt tátogta: - Per micsoda?

Megráztam a fejem, ugyanolyan értetlenül. – Menjünk innen – suttogtam, mert arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban megláthatnak minket, és akkor nagy bajban leszünk. Természetesen Sadie tudomást sem vett rólam.

- Nem tudják a tervemet – mondta apu – Mire rájönnek…

- És a gyerekek? – kérdezte Amos. Felállt a szőr a hátamon. – Mi lesz velük?

- Egyezséget kötöttem, hogy megvédjem őket – válaszolta. – Egyébként is, ha ezt nem teszem meg, mindannyian veszélyben leszünk. Most pedig tűnj el!

- Nem tehetem, Julius.

- Akkor párbajozni akarsz? – apu hangja halálosan komollyá vált. – Sosem tudtál legyőzni, Amos.

Nem láttam aput a Nagy Spatula Incidens óta erőszakosnak és nem vágytam rá, hogy újra lássam, de a két férfi között kezdett kiéleződni a harc.

Mielőtt bármit is tehettem volna, Sadie felegyenesedett és azt kiáltotta: - Apa!

Meglepődött, mikor a húgom átölelte, de nem annyira, mint a másik fickó, Amos. Olyan gyorsan meghátrált, hogy megbotlott a viharkabátjában. Levette a szemüvegét. Másra sem tudtam gondolni, minthogy Sadie-nek igaza van. Ismerősnek tűnt – mint egy nagyon távoli emlék.

Ne-nekem most mennem kell – mondta. Megigazította kalapját és elcammogott.

Apukám nézte, ahogy elmegy. Egyik kezét védően Sadie köré fonta, míg a másikat a vállán lógó szerszámostáskájában tartotta. Végül, mikor Amos eltűnt a sarkon, apa megnyugodott. Kivette a kezét a táskából és Sadie-re mosolygott.

- Helló, kicsim.

Sadie ellökte magától és keresztbe fonta a karját.

- Ó, most meg hízelgünk? Késtetek. A Látogatási Napnak majdnem vége! És ez meg mi volt? Ki az az Amos és mi az a Per Ankh?

Apu megmerevedett. Rámnézett, mint aki azon tűnődik, mennyit hallhattunk.

- Semmi – mondta. Igyekeztt nyugodtan beszélni. - Csodás estét terveztem. Ki szeretne egy privát túrát a British Muzeumban?”

Sadie lehuppant a taxi hátuljára, apa és közém.

- Nem hiszem el – mormogta - Csak egy esténk van, és te kutatással akarod tölteni!

Apu megpróbált mosolyogni. – Kicsim, ez szórakoztató lesz. Az egyiptomi gyűjtemény kurátora személyesen hívott meg—

- Azta, micsoda meglepetés. – Sadie kifújt egy vörös tincset a szeméből. – Szenteste van és mi egypár régi, vacak egyiptomi relikviát fogunk nézegetni. Gondolsz néha valami másra is?

Apu nem haragudott meg. Sosem volt dühös Sadie-re. Az ablakon át nézte a sötétedő eget és az esőt.

- Igen – mondta halkan - Szoktam.

Amikor Apu ilyen halkan beszélt és a semmibe bámult, tudtam, hogy anyukánkra gondol. Az utóbbi pár hónapban ez igen gyakran megtörtént. Egyszer, amikor bementem a hotelszobánkba, telefonjával a kezében találtam rá; anyu fényképe mosolygott rá a képernyőről—haja a fejkendője alá tűrve, kék szeme elképesztően ragyogott a sivatagi háttérben.

Vagy ha valamilyen ásatáson voltunk. Láttam, ahogy apa a horizontot bámulja és tudtam, a találkozásukra emlékszik vissza: két fiatal tudós a Királyok Völgyében, egy ásatáson, ahol egy eltűnt sírt fedeztek fel.

Apu egyiptológus volt, míg anya ókori DNS-t kutató antropológus. A történetet már vagy ezerszer hallottam.

Taxink a Temze partján kanyargott. Amint elhagytuk a Waterloo-Brigde-et, apukám feszültté vált.

Sofőr- mondta – Álljon meg itt egy pillanatra!

A taxis félreállt a Victoria-rakparton.

- Mi az, apu? - kérdeztem.

Úgy szállt ki a taxiból, mintha meg sem hallott volna. Mikor Sadie és én csatlakoztunk hozzá a járdán, épp Kleopátra Tűjét nézte.

Amennyiben még nem láttad: a Tű igazából egy obeliszk és semmi köze sincs Kleopátrához. Szerintem a brittek csak klassznak találták a nevet, mikor Londonba hozták. Köröbelül 21 méter magas, ami igen lenyűgöző lenne az ókori Egyiptomban, de a Temze partján, a sok felhőkarcoló között, picinek és szomorúnak tűnik. Elhajthatsz mellette anélkül, hogy észrevennéd, egy Londonnál ezer évvel idősebb dolgot hagytál el.

Istenem, - Sadie fusztrálva körözött. - Minden szobornál meg kell állnunk?

Apu az obeliszk tetejét bámulta.

- Újra látnom kellett – mormogta. – Ahol történt…

Fagyos szél fújt a folyó felől. Vissza akartam menni a taxiba, de elkezdtem komolyan aggódni apuért. Még sosem láttam ilyen zavartnak.

Mi, apu? – kérdeztem. – Mi történt itt?

- Ez az utolsó hely, ahol láttam.

Sadie abbahagyta a járkálást. Homlokát ráncolva, tétován nézett rám, majd vissza apura.

- Várj! Úgy érted, Anyát?

Apu Sadie haját a füle mögé tűrte, aki annyira meglepődött, hogy el sem lökte magától.

Úgy éreztem magam, mintha jéggé fagytam volna az esőben. Anya halála mindig is tabutéma volt. Azt tudtam, hogy Londonban halt meg, egy balesetben és hogy a nagyszüleink apát okolták érte. De a részleteket senki sem mondta el nekünk. Feladtam már, hogy apát kérdezzem, részben azért, mert nagyon szomorú lett a témától, részben azért, mert teljesen elzárkózott attól, hogy bármit is mondjon.”Ha majd idősebb leszel” mondogatta, ami a világ legidegesítőbb válasza.

Azt mondod, itt halt meg? – kérdeztem. - Kleopátra Tűjénél? Mi történt?