1. Halál a Tűnél

4. rész

Mielőtt kopogtathattam volna, Sadie kinyitotta az ajtót.

 - Késtél, mint mindig - mondta.

A kezében tartotta a macskáját, Muffint, aki apu hat évvel ezelőtti búcsúajándéka volt. Muffin sosem tűnt nagyobbnak, vagy öregebbnek. Sárga-fekete, bolyhos bundája miatt úgy nézett ki, mint egy miniatűr leopárd, éber, sárga szemekkel és hegyes fülekkel, amik a fejéhez képest túl nagyok voltak. Egy egyiptomi ezüstmedál lógott a nyakában. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy muffin, de Sadie még kicsi volt, mikor elnevezte, szóval nézd el neki.

Sadie sem változott múlt nyár óta.

[Miközben mesélek, itt áll mellettem és engem fixíroz, úgyhogy jobb lesz, ha vigyázok, hogyan jellemzem.]

Nem is gondolnád róla, hogy a húgom. Először is, olyan sokáig élt Angliában, hogy brit akcentusa lett. Másodszor, ő inkább anyukánkra hasonlít, aki fehér volt, úgyhogy Sadie bőre sokkal világosabb, mint az enyém. Egyenes, karamellszínű haja van, olyan se szőke, se barna, amit csíkokban, élénk színűre festett. Azon a napon a haja bal oldalát vörös csíkok díszítették. Kék szeme volt. Komolyan, olyan kék, mint anyáé. Csak 12 éves volt, de már olyan magas, mint én, ami igencsak bosszantott. Rágózott, mint mindig, és apával való kiruccanásunk alkalmából kopott farmert, bőrdzsekit és katonai bakancsot vett fel, mintha egy koncertre menne, és abban reménykedne, hogy rátaposhat valakire. Egy füllhallgató lógott a nyakában, arra az esetre, ha untatnánk.

[Oké, nem ütött meg, azt hiszem akkor jól jellemeztem.]

 - Késett a gépünk – mondtam.

Kipukasztotta a felfújt rágóját, megdörgölte Muffin fejét és bedobta a macskát a házba.

 - Nagyi! Elmentem!

Valahonnan a házból Faust nagyi kiszólt, de nem értettem, mit, talán azt, hogy; - Be ne engedd őket!

Sadie becsukta az ajtót és úgy nézett rám, mintha egy döglött egér lennék, amit a macskája épp most vinne be a szobájába.

- Szóval megint itt vagy.

- Ja.

- Akkor gyere – sóhajtott. – Essünk túl rajta.

Ő már csak ilyen volt. Semmi ’’Szia, hogy telt az elmúlt 6 hónap? Örülök, hogy látlak!” vagy valami hasonló. De ez megfelelt nekem. Minthogy egy évben csak kétszer láttam, inkább éreztem távoli unokatesómnak, mint a húgomnak. Egyáltalán nem volt bennünk semmi közös, kivéve a szüleinket.

Trappolva lementünk a lépcsőn, miközben arra gondoltam, hogyan lehet örgember-ház-szagú és rágóillatú is egyszerre, mikor annyira hirtelen megállt, hogy beleszaladtam.

- Az meg ki? - kérdezte.

Majdnem el is feledkeztem a viharkabátos pasasról. Ő és apu az út másik oldalán, a nagy fa mellett álltak és látszólag hevesen vitatkoztak. Apa háttal volt nekünk, úgyhogy nem láttam az arcát, de a kezeivel úgy gesztikulált, mint amikor meg akar valakit győzni. A másik fickó összeráncolta a szemöldökét és a fejét rázta.

- Nem t’om – mondtam – Itt volt, mikor megérkeztünk.

 - Ismerősnek tűnik - Sadie tekintete üvegessé vált, mintha próbálna visszaemlékezni. – Menjünk.

- Apu azt mondta, várjunk a taxiban. – feleltem, bár tudtam, hogy ez nem használ. Sadie már elindult.

Ahelyett, hogy egyenesen átment volna az utcán, fél háztömböt gyalogolt a járdán, kocsik mögött bujkálva, aztán átment a túloldalra és lekuporodott egy alacsony kőfal mögött. Azután elkezdett apa felé osonni.

Más választásom nem nagyon volt, mint követni a példáját, mégha hülyén is éreztem tőle magam.

 - Hat évig Angliában élt – motyogtam - és már is azt hiszi, ő James Bond.

Sadie – anélkül, hogy hátra nézett volna - rácsapott a fejemre és továbbkúszott.

1. Halál a Tűnél

3. rész

A városközponton áthaladva, kelet felé tartottunk, a nagyszüleim lakásához. Elhaladtunk a Buckingham Palota arany kapui és a Trafalgar Square nagy kőoszlopa mellett. London egyébként egy elég klassz hely, de miután annyit utaztam, a városok kezdtek összemosódni.Néha találkoztam más gyerekekkel is, akik azt mondták:-Hűha, olyan szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz!

De igazából ez nem olyan, mintha az időnket városnézéssel töltenénk, vagy sok pénzünk lenne és stílusosan utaznánk. Eléggé kényelmetlen helyeken szálltunk meg, és seholsem maradtunk pár napnál tovább. Néha úgy éreztem, inkább szökevények voltunk, mint turisták.

Úgy értem apukám munkája nem tűnik veszélyesnek. Az előadásain olyan témái voltak, mint „Az Egyiptomi Mágia Tényleg Megölhet?” vagy „Kedvelt Büntetések Az Egyiptomi Alvilágban” és egyéb dolgok, amik a legtöbb embert nem érdeklik.

De mint mondtam, az apámnak volt egy másik oldala is. Mindig nagyon óvatos volt, ellenőrzött minden hotelszobát, mielőtt beengedett. Ha elment egy múzeumba, akkor csak beszaladt, hogy megnézzen pár műtárgyat, készített néhány jegyzetet és kirohant, mintha attól félne, hogy leleplezik a biztonsági kamerák.

Egyszer, amikor még kisebb voltam, a Charles de Gaulle repülőtérre siettünk, hogy elérjük az utolsó járatot és apukám nem nyugodott meg, amíg a repülő fel nem szállt. Egyenesen neki szegeztem a kérdést, hogy mi elől menekül és úgy nézett rám, mintha épp akkor biztosítottam volna ki egy kézigránátot. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg elmondja az igazat. Aztán azt mondta: - Semmi elől, Carter – mintha a „semmi” a világ legszörnyűbb dolga lenne.

Ezután úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem kérdeznék semmit.

A nagyszüleim, a Faustok, egy lakótelepen éltek, nem messze a Canary Wharf-tól, közvetlen a Temze partján. Kiszálltunk a taxiból és apukám megkérte a sofőrt, hogy várjon meg minket.

Félúton voltunk, amikor apu hirtelen megdermedt. Megfordult és hátranézett.

 - Mi az? - kérdeztem.

Aztán megláttam a viharkabátos férfit. Az utca túloldalán, egy nagy, halott fának támaszkodott. Hordó alakú volt, pörkölt kávészínű bőrrel. Drágának tűnő kabátot és a fekete-csíkos öltönyt viselt. Hosszú, befont haja volt és egy kalapja, amit egészen a kerek, sötét szemüvegébe húzott. Olyan jazz-zenészre emlékeztetett, akiknek a koncertjére apa mindig elráncigált.

Bár nem láttam a szemét, az a benyomásom volt, hogy figyel minket. Talán apu egyik régi barátja vagy kollégája. Bárhova is mentünk, apa mindig ismerősökbe botlott. Azonban furcsa volt, hogy a pasas ott várta, a nagyszüleim házától nem messze.

És nem tűnt túl boldognak.

 - Carter – mondta apám – menj előre!

 - De-

 - Hozd a húgod! Találkozunk a taxinál.

Átment az úton, a viharkabátos férfi felé, amivel két választási lehetőséget hagyott nekem; követem őt, hogy kiderítsem, mi történik, vagy azt teszem, amit mond.

   Úgy döntöttem, a kevésbé veszélyes utat választom. Elmentem a húgomért.